Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 - Forrásközlemények 6. (Kecskemét, 2003)

Bevezető

BEVEZETŐ Valamennyi közép-európai országban, így Magyarországon is, a második világháborút követően - tekintve, hogy ekkor már évtizedek óta nyilvánvaló volt a Trianont követően kidolgozott kisebbségvédelmi rendszer kudarca - feladatként jelentkezett a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezése, elvi alapokon való újragondolása. Magyarországnak e probléma hosszú távú megoldásához - a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek és a területén élő nemzeti kisebbségek

1 miatt is - elemi érdeke fűződött (volna). A Magyarországon élő nemzeti kisebbségek jogainak törvényi szabályozásá-ra azonban egészen az 1993. évi LXXVII. számú törvény megalkotásáig nem került sor. A háborút követő évtizedekben megfogalmazott politikai programokról, párthatározatokról és állásfoglalásokról, az anyanyelvhasználatot, a nemzetiségi oktatást szabályozó rendelkezésekről elmondható, hogy azok nem a súlyuknak megfelelően kezelték e problémát, sokszor az általános megállapítások szintjén mozogtak, nem vették figyelembe az érintettek tényleges kéréseit, követeléseit, érdekeit. Az egységes jogi szabályozás pedig a gyakorlatban kis hatékonysággal és diszkriminatív módon valósult meg. Az egyes hazai nemzeti kisebbségek érdekérvényesítő képességét egyegy időszakban nagyban befolyásolta, hogy az ország kül- és belpolitikájában éppen milyen súlyt mondhattak magukénak. Míg például a második világháborút követő fél évtizedben a hazai délszlávok erőteljes politikai szerepvállalását, konkrét hatalmi törekvéseit, gazdasági, kulturális követeléseit - a Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyomásának is engedve - a magyar kormányzat kénytelen-kelletlen akceptálta, a németséget, kollektive bűnösnek bélyegezve, jogi és gazdasági szankciókkal sújtották.

2 A hazai szlovákok felé tett gesztusok pedig inkább a Szlovákiában folyamatos jogsérelmet elszenvedő, és sok helyütt fizikai létükben is veszélyeztetett kisebbségi magyarság helyzetének javítását célozták, semmint az itt élők igényeinek figyelembevételétjelezték. Az 1946-1948 között a nemzetiségi problémák radikális megoldásaként deklarált, és a nagyhatalmak aktív közreműködésével végrehajtott telepítési akciók természetszerűen nem rendezhették a felgyülemlett feszültségeket, sőt antihumánus, antidemokratikus voltuk, büntetőakcióként való végrehajtásuk miatt továbbiakat indukáltak. Az I941-es népszámláláskor 475 491-en német, 75 877-en szlovák, 14 142-en román, 5442en szerb, 37 885-en horvát, 4816-an vend, illetve szlovén anyanyelvűnek vallották magukat. - In.: Az 1941-es népszámlálás. 3/a Anyanyelv, nemzetiség, nyelvismeret. Budapest, 1983. A hazai nemzetiségpolitika külpolitikai törekvéseknek és kényszereknek való alárendelését mi sem jelzi jobban, mint hogy ugyanezt a délszláv közösséget a Kommunista Pártok Tájékoztató Irodája határozatát követően a megromlott magyar-jugoszláv viszonyban szintén eszközül használva az 1950-es évek elején számtalan jogsérelem és törvénytelenség érte. Orgoványi István: A déli határsáv 1948 és 1956 között. In: Bács-Kiskun megye múltjából XVII. Kecskemét, 2001. 266-269.