Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 - Forrásközlemények 6. (Kecskemét, 2003)
Bevezető
A közép-európai országokban a nemzeti kisebbségek helyzetének elvi alapokon való rendezését tovább nehezítette, hogy a második világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések kisebbségi klauzulák nélkül köttettek meg, amivel jogalapot teremtettek a nemzetiségi kérdésnek az egyes országok belügyeként történő megjelenítésére. A régió országainak - ugyan eltérő mértékű, időbeli fáziseltolódásokat és nemzeti sajátosságokat is tükröző szovjetizálása, az érintett országok egymáshoz való viszonyát is meghatározva, alapvetően kijelölte azt a politikai mozgásteret és eszközrendszert, amivel e kérdést „kezelték." Magyarországon 1949-re befejeződött az államszervezet, a gazdaság és a társadalom szovjetizálása, kiépült az egypártrendszer, a hierarchikusan felépített tömegpártnak alárendelt államélet dominált, az emberi élet minden szféráját szabályozni kívánó hivatalos ideológia uralkodott, és aktívan működött a társadalmat permanensen ellenőrző és megfélemlítő belügyi hivatali struktúra is. Nem csoda hát, hogy ebben az általános politikai légkörben évtizedekkel a második világháború befejezése után sem formálódott ki átfogó koncepció a nemzeti kisebbségek helyzetének rendezésére. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a politikai hatalom egyáltalán nem foglalkozott a nemzetiségek problémájával. Az 1950-es években, ha nem is a nemzetiségek igényeinek figyelembevételével, és ha nem is kellő számban, de kezdett kiépülni a szerb, horvát, román, szlovén iskolai és közművelődési hálózat. S bár nem önálló civil szervezetként, és korlátozott jogokkal, de megkezdhették munkájukat a nemzetiségi szövetségek is, amelyek erős állami ellenőrzéssel, de némiképp mégiscsak terepet biztosítottak a nemzetiségi önszerveződésnek. Természetesen a nemzetiségi intézményhálózatnak - mint a társadalom egyéb struktúráinak, intézményeinek is - folyamatosan követnie kellett a változó ideológiai elgondolásokat, hatalmi törekvéseket. Magyarországon a politikai hatalom az 1940-es évek végétől az 1970-es évek elejéig az ún. automatizmusban látta a nemzetiségi kérdés megoldását. Eszerint: nincsen külön nemzetiségi kérdés, pontosabban az az osztályellentétek megszűntével, az egyes nemzetiségeknek a többségi nemzet tagjaival azonos jogok biztosítása révén automatikusan megszűnik. Ez az ideológia nemcsak azért volt káros, mert a rá való hivatkozással az egyes nemzetiségek Más volt a helyzet a magyarországi német kisebbség tekintetében. A háború eBtti csaknem félmilliós létszámú kisebbség a kitelepítésekkel, a háború alatti önkéntes áttelepülésekkel, 200-220 ezerrel csökkent. Számukra a jogfosztó intézkedéseket a 84/1950. számú minisztertanácsi rendelet hatálytalanította, kimondva: „Az áttelepítés hatálya alá eső mindazok a személyek, akik nem telepíttettek át, úgyszintén azok, akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatálybalépésekor Magyarországon tartózkodnak magyar állampolgárok és a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai." A magyarországi német nemzetiségűek számára az állampolgári jogok ismételt biztosítása, a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozások feloldása a magyar társadalomba való újbóli integrálódás feltétele volt. A többi nemzetiséghez viszonyítva késéssel, 1955-ben alakulhatott meg országos szövetségük. Mindössze néhány iskolában, ott is csak néhány tanórában nyílt lehetőségük az 1951-52. évi tanévtől kezdődőn az anyanyelvi oktatásra. Csak az 1953-ban elfogadott választójogi törvény rendezte aktív és passzív választójogukat.
