Pártállam és nemzetiségek 1950–1973 - Forrásközlemények 6. (Kecskemét, 2003)

Bevezető

szlovák szövetségé pozitív fejlődésről tesz jelentést (számottevő emelkedés következett be a szlovák nyelvet tanulók létszámában). Másrészt ugyanez a jelentés a sátoraljaújhelyi szlovák tannyelvű általános iskola és diákotthon tarthatatlan helyzetét említi. A délszláv jelentés egyrészt az anyanyelvi oktatás fejlődéséről, az anyanyelvet tanulók számának növekedéséről, a délszláv pedagógus káderhelyzet javulásáról, az anyanyelvi órák számának emelkedéséről beszél, másrészt a nemzetiségi óvodahelyzet megoldatlanságáról. Több megye jelentéséből kitűnik, hogy azokban a községekben, amelyekben a lakosság nagy többsége továbbra is nemzetiségi, sőt egy nemzetiségű, az általános iskolák zömében csak nemzetiségi nyelvoktatás folyik, s nem nemzetiségi tanítási nyelvi iskoláról van szó. Az ilyen iskolákban ugyan emelkedett a nyelvoktatás óraszáma, mégsem mondható, hogy ez az óraszám elegendő lenne korszerű kulturális szint eléréséhez. Hasonló gondokat vet fel az óvodai kérdés; bár e téren jelentős erőfeszítéseket tettek. Mindenesetre a nemzetiségi nyelv korszerű szinten történő elsajátítását a kulturális egyenjogúság alapszintjének -kell tekintenünk. Feltételeinek biztosítása azonban szinte minden megyében gyermekcipőben jár. A nyelvi kultúra foka többnyire a helyi dialektus szintjén áll, mint erre Fejér megye tanácselnöke utal. Vannak azonban olyan megyék, járások, ahol a kulturális egyenjogúság terén éppen az oktatás visszaesése miatt az utóbbi években érezhetően újabb problémák keletkeztek. így Hajdú-Bihar derecskéi járásában, Komárom megyében, Nógrád megyében. Külön meg kell említenem azonban Veszprém megye magában is ellentmondó jelentését. Az egyik ebben szereplő határozatban kimondják, hogy 6 községben igény mutatkozott a német nyelv oktatására, „ezeken a helyeken a megyei tanács vb művelődési osztálya gondoskodott a német nyelv oktatásának tárgyi és személyi feltételeiről" - mondja ki a határozat, s úgy tünteti fel az egészet mint elintézett ügyet. Ugyanakkor a mai helyzetről szóval azt közlik, hogy 4 községben folyik nemzetiségi nyelvoktatás (ezek közül csak 2 esik egybe az 1970. évi elhatározásban szereplő 6 községgel). Ez arra vall, hogy még ott sem gondoskodtak a nyelvoktatásról, ahol erre „igény mutatkozott"; ez az egyenjogúság minimumának tiszteletben tartását sem jelenti. A Vas megyei jelentésből ezzel szemben az tűnik ki, hogy az oktatási és egyéb művelődési téren átgondolt határozatok születtek, és ezek végrehajtása is kellő módon előrehaladt. Különösen kiemelem a pedagógusok letelepedési segélyének felülvizsgálatát, a külön támogatás biztosítását a közép- és felsőoktatási intézményekben tanuló nemzetiségi fiatalok részére. 3. A politikai egyenjogúság kérdését, benne a nemzetiségek képviseletét a tanácsi és a társadalmi szervekben a megyei jelentések többsége sok adattal dolgozta fel. Az adatok azonban nem mindig a legmegfelelőbbek. Felhívom a figyelmet a tájékoztatás következő gyengeségeire : a) mivel a képviselet mértékét elég gyakran nem hasonlították össze a testületek létszámával és a nemzetiség arányával az érintett községben, ez a szám semmitmondó lehet;