Bács-Kiskun megye múltjából 25. (Kecskemét, 2011)
Szabó Bence: A TERÜLETI TERVEZÉS BÁCS-KISKUN MEGYEI VONATKOZÁSAI A TELEPÜLÉSHÁLÓZAT-FEJLESZTÉS ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA A TANÁCSKORSZAK ÉVEIBEN
társadalmi összetételt, életminőséget is megváltoztatta. 1960 és 1970 között az ipar ágazataiban dolgozók száma 650 ezer fővel gyarapodott,7 így 1970-re az aktív keresők kétötöde a szocialista ipar valamely vállalatának alkalmazásában állt. Az ipar „szétterülésével” csökkentek a regionális differenciák, valamelyes iparra gyakorlatilag minden város szert tett. Az „ipar” mint funkció meghatározóvá vált a vidéki városok életében, indukáló hatást gyakorolt (indokot szolgáltatott) az infrastrukturális fejlesztések elnyerésénél. Az ipartelepítés területi kiegyenlítésével lendületet vett az agrárjellegű településeken is a foglalkozási átrétegződés: 1949-1960 között a mezőgazdasági munkaerő száma 365 ezer fővel csökkent.8 Az életformaváltás az egyéni földtulajdonlás felszámolásával és az ipar szétterülésével tovább folytatódott, 1960 és 1980 között további közel 900 ezer9 (!) főt vetett ki magából az agrárágazat. Az ipar fellendülését követően aztán az 1970-es, 1980-as évek a regresszió időszaka lettek, amely leginkább a nehézipari orientációjú körzetekben éreztette hatását. Az ipar összágazati szinten is túljutott már foglalkoztatási csúcsán: az aktív munkások száma és aránya ekkortól folyamatosan csökkent. A foglalkozási átrétegződés, munkahelyváltás egyben életforma- és lakóhelyváltást is magával hozott, amely az 1950-1980 közötti időszakban különösen szembeötlő mértékű volt. A városi munkahely - falusi lakóhely közötti rossz közlekedési feltételek, a „vidék” elhanyagolt fejlesztése, a mezőgazdaság népességeltartó képességének csökkenése az 1960-as évektől emigrációs tendenciákat generált. A községek mint életképes és fenntartható lakóközösségek jobbára csak az ipari központok környékén, valamint a főváros agglomerálódó térségben voltak jelen, míg a Dél-Dunántúlon és az Alföld nagy részén az elvándorlás lett a jellemző migrációs irány. A következő évtizedben a népesedési folyamat tovább romlott. 1960-1970 között mintegy 600 ezer főre tehető vándorlási veszteség érte a községeket.10 Az 1979- től országosan is mérhető népességfogyás, a gazdaság stagnálása felgyorsította az amúgy is erodálódó községi társadalmak sorvadását. Az 1960-70-es években rendszeressé váltak az ún. „szervezet-korszerűsítési” kampányok. E centralizációs kezdeményezések számos hosszan ható településformáló következménnyel jártak. Az intézkedések leginkább a közigazgatás szervezete, a lakossági igényeket ellátó intézményhálózat, valamint a gazdasági irányítás köré szerveződtek. A reformok során a rövidebbet ezúttal is a településhálózat legkisebb elemei húzták. A kis- és aprófalvas térségekben az igazgatást közös tanácsba szervezték, amely gyakorlattá vált az alapellátást nyújtó intézményi struktúra összevonásánál, körzetesítésénél is. Járási szintig is felhatolt a centralizáció: a „köztes” tanácsi testületek a megyei szakhatósági igazgatás helyi kirendeltségeivé csökevé- nyesedtek. A járási szervezet végére 1984-ben került pont, az addigi rendszert az ún. városkörnyékek köré épülő beosztás váltotta fel. Ennek a közigazgatási reformnak az elsődleges elszenvedői voltak mindazon települések, amelyek jellegmeghatározó karakterét a járási székhely minőség adta. 7 BELUSZKY Pál, 2003. 242. o. 8 Uo. 219. o. 9 Uo. 10 BELUSZKY Pál, 2003. 239. o. Szabó Bence___________________________________________________________________ 152
