Bács-Kiskun megye múltjából 25. (Kecskemét, 2011)
Szabó Bence: A TERÜLETI TERVEZÉS BÁCS-KISKUN MEGYEI VONATKOZÁSAI A TELEPÜLÉSHÁLÓZAT-FEJLESZTÉS ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA A TANÁCSKORSZAK ÉVEIBEN
A közigazgatási átszervezések nyomvonalát követve a körzetesítési hullámok a gazdaságirányítás valamennyi szintjét is utolérték. Az első időszak a települési szintű centralizáció, lokális fúziók korszaka volt. 1960-ra nagyjából az ország valamennyi településén szerveződött mezőgazdasági termelőszövetkezet, a nagyobb határú községek, városok környékén több is. Ekkor az országban már 4507 téesz és 196 szakszövetkezet11 működött. Ezt követően az üzemméret racionalizálására hivatkozva a tsz-ek számát jelentősen csökkentették: 1980-ra harmadával kevesebb kollektív mezőgazdasági szervezet folytatott mezőgazdasági tevékenységet, ugyanakkor növekedett az üzemméret, amely ekkorra meghaladta a négyezer ha-t. Mindeközben a helyi ipar ágazatain belül is fúziós-centralizációs folyamatok indultak: többnyire fővárosi székhelyű nagyvállalatok „alá” szervezték a vidéken létesített ipari üzemegységeket, illetve újabb iparalapításra már ezen vállalatóriások beruházási döntései alapján került sor. 3. A periféria rétegződése A központi forráselosztás keretein belül a fővároshoz mérten az ország valamennyi települése periférikus helyzetben volt. A gazdasági és tervezésirányító kormányszervek csúcsintézményei eleve a fővárosban székeltek. Budapest előnye a beruházási javak elosztásában, a lakossági ellátás és a kommunális fejlesztések terén aránytalanul nagyra duzzadt az 1950-es évekre. Az 1960-as évtized viszont már a település- hálózat következő fokán álló megyeszékhelyek felemelkedésének az időszaka. A területi igazgatás regionális központjai, amelyek a hatalmi dualizmusnak megfelelően a pártapparátus térségi szervezetének is a centrumai voltak, a források elosztásában mind nagyobb szerephez jutottak, így saját területfejlesztési igényeiknek is érvényt szereztek. Az 1960-as évtized második fele már a megyeszékhelyek dinamikus növekedésének időszaka, ugyanakkor az adminisztrációjuk alá eső „vidék” a forráselosztás hierarchiájában immár kétszeresen is periférikus zónává degradálódott. Az 1970-es évtizedben a mezőgazdasági termelés, feldolgozás vidéki telephelyei és a járási igazgatást ellátó városias jellegű települések előtt is kezdtek megnyílni a források. Fokozódó hátrányt szenvedtek ellenben azon települések, amelyek az ideálisnak tartott vállalati, infrastrukturális, igazgatási mérettől eltértek. Ezen községekben megszűnt az önálló tanácsi szervezet és a fentebb tárgyalt „szervezet-korszerűsítési” intézkedések nyomán az alapellátást nyújtó intézményeket is elvonták. A közös tanácsok testületéiben ugyan képviseleti helyet kaptak a nem tanácsi székhely községek is, de ténylegesen a szerény volumenű fejlesztési forrásokból aránytalanul nagy rész irányult a közös igazgatás székhelyére. A helyi termelőszövetkezetek tömeges összevonása, fúziója tovább rontott a nem tanácsi székhelyű települések nehéz sorsán: az összeolvadó termelőszövetkezetek új központjai érthetően a közös tanácsi testületnek helyt adó településen szerveződtek meg, ide települtek az iparosodó üzemek gép____________________________________A területi tervezés Bács-Kiskun Megyei vonatkozásai B ELUSZKY Pál, 2003. 239. o. 153
