Bács-Kiskun megye múltjából 25. (Kecskemét, 2011)
Kőfalviné Ónodi Márta: A KISKUNFÉLEGYHÁZI SZENT ISTVÁN-TEMPLOM ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE 1808-1880
— a nagy célhoz méltó benyomást bírjon támasztani; hogy elég szilárd, elég tartós legyen az áldozni sietök áhitatos seregét nemzedékről nemzedékre befogadni; s végre, hogy örök s méltó például szolgáljon a késő unokáknak, apáik áldozatkészségét tanúsítván." Dötzer ezt a célt látta fenyegetve a rendelkezésre álló - az építendő templom méreteihez képest - viszonylag csekély pénzösszeg miatt. Bár a város nem tudta növelni a templomépítésre szánt pénzalapot, de magára vállalta az asztalos-, lakatos-, mázoló- és üvegesmunkák költségeinek fedezését. Hogy a terv megvalósulhasson, az építész — ahol lehetett — a takarékosság elvét helyezte előtérbe. Ez már a templom építészeti stílusának kiválasztásában is tükröződött. „Legnagyobb örömmelfordultam volna ama középkori építészeti stylok [stílusok] egyike felé, melyek oly csodálatos összhangban állanak a sóvárgó emberi lélek sejtelmes hitével, mely a szív mélyén, mintegy félhomályba rejtőzve csupán hatalmas külső benyomás által jut az öntudat világába, — újabb megfontolás után, s egy lépéssel tovább a renaissance-hoz jutottam, mivel azonnal be kellett látnom, hogy az első esetben a szükséges kőszerkezetekre nagyobb összeg szükségeltetnék, mint amennyi a teljes mű elkészítésére rendelkezésemre áll. S azt sem lehetett felednem, hogy mind az ezen stylokban emelt épületek, szigorú jellemzetességöknél [jellegzetességüknélj/ögva, meghatározott díszítést igényelnek, hogy tehát a festészeti és szobrászati díszítmények költsége még az építés ideje alatt beszerzendő lenne, mi kétszeresen lehetetlenné tette, hogy azon stylok mellett maradjak." Dötzer tehát a neogótikus stílus helyett a neoreneszánsz mellett döntött, mert az jóval kevesebb faragott kőszerkezetet igényelt és lehetővé tette, hogy „a belső részek szobrászati és festészeti díszítménnyel — természetesen az adott alapvonalak szerint - a Nagyérdemű Község által utólag egészíttessenek ki." Miután Dötzer kiválasztotta az építészi stílust, ahhoz alkalmazkodva tervezte meg az épületet. „Alapulfelvettem a hosszhajót, lehető legrövidebb oldalszárakkal és keskeny mellékhajókkal, melyeken keresztül a kar padozatával egyvonalban karzatokat helyeztem. Ez által, míg egy részről tért nyertem, más részről kikerültem ama bántó aránytalanságot, mellyel gyakorta találkozunk oly templomoknál, hol a keskeny mellékhajók a hosszhajó magasságát megszakítatlan érik el. A kereszthajó mellett — jobbra és balra a hosszhajó folytatásától - foglal helyet a sekrestye és keresztelőkápolna. [...] A karzatokra vezető lépcsözeteket — hogy ezáltal is tért nyerjek - a tornyokban helyeztem el és pedig akképp, hogy azok a tornyokba vivő lépcsözetek alsó részét képezik. De mivel a fölmenet [feljáró] bejárata kívülfekszik és annakfödél alá helyezése szükségesnek látszék, a két torony közé e célból egy nyílt előcsarnokot helyeztem, mi által azonban a széptan követelményeivel éppen nem jöttem összeütközésbe, gyakorlati haszna pedig világos." Az épület boltozása mellett is nyomós érvek szóltak. Bár a faszerkezetű mennyezet elkészítése olcsóbb lett volna, de az azt mutatóssá tévő festészeti- és öntvénydíszítések költsége már igen jelentős összegre rúgott volna. A famennyezet egyúttal sokkal tűzveszélyesebb, ráadásul az akusztikája is rosszabb. A templom kövezésére Dötzer a Portland-féle cementlapokat találta legcélszerűbbnek, „melyek szépség, tartósság és olcsóság tekintetében minden igényt kielégítenek”. Az építész a tornyok fedésére angol palatáblákat, a hosszhajó fedésére - takarékossági okokból - cserepet tervezett, a cserépborítást azonban kétszeres kátránybevonattal kívánta kezelni, hogy annak tartósságát növelje, illetve, hogy az a toronyfedéllel színben egyezzen. Dötzer hangsúlyozta, hogy bár a pénzzel „vigyázva Köfalviné Ónodi Márta___________________________________________________________ 116
