Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

Ez a táblázat több mint hatvan olyan gazda adatait tartalmazza, akiknek vadszáma és adójának összege az 1675. évi adólajstromban fellelhető. Ennek alapján elfogadható pontossággal meghatározhatjuk, ki-ki mely vagyoni-társadalmi réteghez tartozott. Kétségtelenül igen csekély vagyona lehetett annak, akit vadszáma figyelembe vétele nélkül, de haráccsal (a török hatalomnak fizetett felnőtt személyekre kivetett adó) együtt 5 forintnál nagyobb összeg fizetésére nem köteleztek. Őket joggal nevezhetjük törpebirtokosoknak. Ok itt a kimutatásban aránytalanul csekély számban lelhetők fel. Kisbirtokosoknak vehetjük azokat, akik 6-10 forint között adóra voltak kötelezve. Kétségtelen, hogy számottevő ingatlannal, mezei kerttel stb. rendelkeztek azok, akikre 11-17 forint közötti összeget róttak ki, ezért középbirtokosoknak tekinthetjük őket. A legmagasabb adó összege ebben az évben 18 forint volt. Kimondottan gazdagnak mondhatták a kortársak is azokat a cíviseket, akikre ekkora terhet raktak. Ebbe a táblázatba azt a 62 adózót emeltük be, akik másfél évtizednyi vagy annál nagyobb időkereten belül ismételten fellelhetők a dézsmajegyzékekben. A jobb tájékozódás érdekében rögzítettük a leadott dézsmabárányok legmagasabb számát, hogy ezzel érzékeltetni tudjuk, a jelzett gazda juhászatának fénykorában hozzávetőlegesen mekkora nyájjal rendelkezett. Mivel az esetek nagy hányadában több évtizedre kiterjedő gazdálkodásról tájékoztatnak az adósorok, célszerűnek látszott a legkisebb beadott mennyiséget is feltüntetni. További tájékozódási pont lehet annak a jelzése, hogy a negyven évet átfogó 12 dézsmalajstromban hány alkalommal lelhető fel a gazda neve. Tekintettel arra, hogy egy összeválogatott listával dolgozunk, a város egész társadalmára vonatkozó arányosságokat nem vonhatunk le belőle. Az viszont megállapítható, hogy a hosszabb időn át juhokat tartó gazdák között fellelhető három törpegazda, és egy fő adója csupán fél forinttal volt magasabb, mint a „megszabott" határ. Igaz mindegyik viszonylag alacsony számú állományt birtokolt, de ketten, ha rövid időre is, jelentős számú nyáj jövedelmét élvezhették. Ez a tény a mezővárosi társadalom vizsgálatánál mindenképpen figyelemre méltó vonásként kell hogy megjelenjen. Még inkább feltűnő, hogy a kisbirtokosok közül került ki ezen juhos gazdák csaknem harmada (20 fő), tehát közel negyven százalékuk a két legszegényebb réteg soraiban található! Az viszont ebben a mezővárosban is megfigyelhető, hogy a huzamosan jelentős állományt birtokló juhos gazdák nagyobb része a két legvagyonosabb rétegből való. Minden ötödik (12 fő) számottevő vagyont birtokló középgazda volt, és 43,5%-uk (27 fő) egyértelműen gazdagnak mondható. Rendkívül nagy különbségeket tapasztalunk, ha a beadott dézsmabárányok legmagasabb számát vesszük alapul, ami persze a négy évtized egészében erősen szóródott. Kiugróan magas volt Pathay András 1675-ben beadott bárányainak a száma: 85 db. Néhány gazdag cívis ugyancsak kiemelkedően sok bárányt adott le, de ezek is szerényebb mennyiségre voltak kötelezve: Deák Pál 68, Dékány György 42, Kalocsa János 58, Kamarás Ambrus 56 db-ot adott le, amikor nyájuk legnagyobb volt. Érdemes külön is kiemelni, hogy a valójában szerény vagyonú Rácz János 1662-ben 40 dézsmabárányt szolgáltatott be. A legtöbb gazda érthetően ezeknél jóval kisebb szaporulat után fizetett dézsmát. Ugyancsak tanulságos a maximumok és a minimumok alakulásának összehasonlítása. Még a leggazdagabbaknál is meglepően nagy az ingadozás. A dúsgazdag Pathay András a csúcspont elérése után három évvel, 1678-ban csak fele annyi bá-