Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

viszont nagyon elgondolkodtató. A számoknak ezt a jelentős változását kétségtelenül előidézhette az egyes dézsmajegyzékek hézagossága is. Még ezt is beszámítva ezek az adatsorok képesek segítséget nyújtani ezen évtizedek viszonyainak pontosabb megismeréséhez. Úgy tűnik, hogy a hódoltság alatt a juhászat - miként a nagyállattartás is - a hetvenes évek végére érte el csúcspontját. Ekkor, 1678-ban rögzítették a legtöbb gazda nevét, és ebben az évben adtak le legnagyobb számban dézsmabárányt is. Aligha lehet kétséges, hogy a kurucmozgalom kiszélesedése, majd a törökellenes hosszú háborúskodás súlyosan károsította ezt az ágazatot is. Jól tudjuk, hogy a közbiztonság csaknem teljes összeomlása, a kíméletlen adóztatás, és a talán még nagyobb terhet jelentő katonai beszállásolások hatására 1695-re kritikus gazdasági állapotok következtek be az ország csaknem egész területén. Mivel a központi hatalom ebben az évben néhány reformmal enyhítette a falvak és a mezővárosok szolgáltatásait, és a közbiztonság is számottevően javult, úgy tűnik, hogy ezeknek a juhtenyésztésen belül meglepően kedvező hatása lett. Mivel viszonylag kevés befektetéssel lehetett növelni az állomány számát, a juhászaiból származó termékek iránt pedig a helyi kereslet mindig jelentős volt, ez a gazdák számára számottevő bevételt biztosított. Mindenképpen az ágazat megélénkülését jelzi, hogy a dézsmát adó gazdák száma egy fél évtizeden belül több mint háromszorosára, a beadott bárányok mennyisége pedig közel ötszörösére bővült. Ha az esetleges pontatlanságok miatt ezek az adatok a valóságot nem is tükrözik tökéletesen, a feltáruló tendencia jellegét aligha lehet megkérdőjelezni. A 832 dézsmabárány arra utal, hogy a város gazdáinak birtokában a század végén legalább 20 ezer juh volt. Ha azt vizsgáljuk, hogyan alakult a dézsmabárányokat kisebb vagy nagyobb mennyiségben leadok száma, újabb sajátosságra lelünk. Feltűnő, hogy 1678-ig, ha nem is különösebben nagy számban, de mindig akadt néhány gazda, aki 20 és 60 közötti bárány leadására volt kötelezhető. Ok feltétlenül számottevő nyáj tulajdonosai voltak. Úgy látszik, hogy a következő két évtizedben ez a réteg szinte teljesen eltűnt. Az is újabb vonás, hogy az egy bárányt leadok, azaz kb. 20 tenyészállatot tartók száma ugrásszerűen megnőtt. A legfeltűnőbb pedig talán az, hogy a 2-5 közötti bárány beadására kényszerülök száma a korábbi legmagasabbnak is több mint kétszerese lett. Ok 50-100 tenyészállat birtokában családjuk eltartását már biztonságosnak tekinthették. Mivel a dézsmajegyzékek azok a források, amelyek a juhot tartó gazdákról a legtöbb adatot szolgáltatják, érdemes ezeket egy újabb cél érdekében vallatóra fogni. Ha maradtak is ki évek szép számmal, amelyekből hiányoznak a felhasználható jegyzékek, igen jól átfogják a század utolsó négy évtizedét. Feltétlenül akad egy tucatnyi, amelyet egy további elemzéshez fel tudunk használni.

245 Ezekben 411 adózó neve található, akik valamely évben legalább egy dézsmabárányt adtak le, tehát valamilyen szinten juhtenyésztőnek, juhosgazdának mondhatók. Ezek, miként korábban megállapítottuk, a mezőváros társadalmának csekély hányadát képezték. Ha a jegyzékben található anyagot áttekintjük, azonnal feltűnik, hogy néhány tucat név évtizedeken át rendszeresen megjelenik a lajstromokban. Ily módon képet kaphatunk arról, mely családok rendezkedtek be tartósan és sikeresen a még ezekben az évtizedekben is számottevő anyagi előnyöket biztosító juhtenyésztésre. A több száz adat indokolttá teszi, hogy egy kisebb összesítést készítsünk róla. Az előző táblázatnál felhasznált jegyzékek alapján készült a XVII. táblázat is.