Bács-Kiskun megye múltjából 22. (Kecskemét, 2007)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: ÁLLATTARTÁSUNK A HOMOKHÁTSÁG KÖZEPÉN A XVII. SZÁZADBAN

meg. A sokat idézett Bertrandon de la Brocquiere Magyarországon 1433-ban tett utazásáról készített feljegyzéseinek egyik kitétele is ilyen: ö „...Szegedtől Pestig elterülő termékeny rónán látott számtalan nyájat és barmot, melyek magukra hagyatva legelnek."

45 Éppen ezért egy megalapozott, adatokkal jól alátámasztott biztos kiindulópont felettébb fontos, hisz ez a későbbi változások megítélésekor mindenféle viszonyítást sokban segíthet. Több jeles kutatónk munkájának eredményeként a közelmúltban közzétett török defterek sok tekintetben bővítették a XVI. századi magyar gazdaságról kialakított korábbi ismereteinket.

46 A Duna-Tisza közére utaló feljegyzéseket időközben többen is kamatoztatták. Legnagyobb sajnálatunkra a szarvasmarhák tartására utaló hiteles adatokat, a jószágokat tartó gazdák számára és a jószágállományra utaló tényeket ezekben sem találunk. A különféle vámjegyzékek pedig a hódoltság első fél évszázadából az Alföldön tenyésztett marháknak inkább csak külföldre irányuló forgalmazásáról, a megvámolt állatok tömegéről mintsem az egyes gazdák tulajdonában levő, az egyes településekről származó tenyészállatok számának alakulásáról nyújtanak egyfajta tájékoztatást.

47 A széles körű rideg marhatartás feltételei és keretei a Homokhátságon már évszázadokkal korábban kialakultak. A honfoglalást követő évszázadokban, majd a kunok letelepülése után is megmaradtak ennek előfeltételei. Ráadásul - miként erre már utaltunk - a XV. században ezen a vidéken a pusztásodás jelentősen előrehaladt. Számottevő volt azoknak a pusztáknak a száma, melyeken korábban kun települések voltak. A Kunság területén is jelentkező pusztásodásra a következő néhány adat egyértelműen utal: 1472-ben Mátyás király Tenkes Pál fiainak a közismerten egykori kun település, Sasul lés szállás újra történő benépesítését engedélyezte, és a következő évben pedig Both László és Domokos, Halas széki kapitányoknak adott engedélyt arra, hogy Csólyos, Fejértó, Majosszállás [Majsa] és Kömpöc szállás benépesítésére vállalkozzanak.

48 Pest vármegyében pedig 346 középkori települése közül 91 (26%!) már Mohács előtt pusztán állt.

49 Ezt a folyamatot a török hadjáratok, majd a hódoltsági viszonyok csak felerősítették, és hosszú időre tartósították. Jól tudjuk, hogy a hadak járása elől a falvak lakosai átmenetileg - sokszor pedig véglegesen - a nagyobb településekre voltak kénytelenek beköltözni. Az elhagyott határok pedig legelők, ritkábban kaszálók formájában az állattartók lehetőségeit tágították ki. A Duna-Tisza közén ennek a folyamatnak fő haszonélvezője - Szeged mellett - kétségtelenül a Homokhátságot uraló „három város", Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd volt.

50 Kecskemét, az egykori királyi, majd királynői birtok korábbi határai hamaroA munka magyar fordítása Baróti Lajos nevéhez kötődik. Itt mindenekelőtt Káldy Nagy Gyula munkáit kell kiemelnünk (L. az irodalomjegyzékben!) A Kecskemétre vonatkozó anyagot Mészáros László egy kisebb monográfiával felérő tanulmányban dolgozta fel. A Homokhátság XVI. századi állapotaira vonatkozó megállapításai jórészt ma is helytállóak. MÉSZÁROS László, 1979. 58-286. A vámjegyzékek újabb csoportjaival Kocsis Gyula fogalkozott munkáiban. Tekintettel arra, hogy ezek a XVI. század végi állapotokat minden másnál jobban tükrözik, a feldolgozás során hasznosítani fogjuk. HORNYIK János, 1860-1866.1. 129. VÁRKONYI Ágnes, R., 1985. 1447. Nagykőrösről több monográfia is készült, amelyek elemezték a település hódoltság alatti életét: GALGÓCZY Károly, 1896.; MAJLÁT Jolán, 1943. A három városról: NÓVÁK László, 1986. Természetesen hasonló viszonyok alakultak ki Szeged, Hódmezővásárhely és Debrecen térségében is.