Bács-Kiskun megye múltjából 21. (Kecskemét, 2006)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: NÖVÉNYTERMESZTÉS KECSKEMÉTEN A XVII. SZÁZADBAN

hetett ritka, bár erre viszonylag kevés adatunk van: „Sáfár Péter szőlőkarót vágott az Talfájábúl, [büntetésül] fizetett garas 5." Ennek a munkafajtának a fontossága érthető teszi, hogy a tanács rendszeresen szabályozta a vele kapcsolatos napszámbéreket. A kötözők bére 1695-ben 4 poltura volt, miként 1713-ban is.

286 A szőlő megművelésének távolról sem a legegyszerűbb és legkönnyebb, de feltétlenül a legkedveltebb része a szüret volt, főként, ha gazdag termés ígérkezett. Ennek idejét évszázadokon át a magisztrátus állapította meg. Ezt elsődlegesen a vagyonbiztonság tette kötelezővé. Erre vonatkozó legrégibb tanácsi döntés 1697-ből maradt, de valószínűleg ez már egy hosszú gyakorlat egyik epizódja: „senki a város lakossai közül szőlejét sz. Mihály nap előtt meg ne merészelje szedni, erős büntetés alatt." Érthetően az időjárástól függően a szüret ideje évenként változott. Néhány évvel később 1701-ben október 3-án kezdték a szüretet. Szabó Kálmán készített egy igen figyelemreméltó táblázatot, amely 1698 és 1830 közötti közel másfél évszázadot fog át. Ebből az időszakból 59 esetet talált, amikor a tanács meghatározta a szüret idejét. Ez arról tanúskodik, hogy igen nagy időközök között változott a szőlőérés, tehát a szüretelés ideje. A legkorábbi időpontot, szeptember 17-ét 1728-ban határozták meg. A legkésőbbre pedig 1813-ban tették: október 18-tól szedhették a szőlőt.

287 Nagyon valószínű, hogy a XVII. századon belül is hasonló ingadozások lehettek a szőlő érésében az időjárástól függően. A szőlőszedők bérére 1703-ból maradt feljegyzés, de aligha kétséges, hogy a korábbi évtizedekben is hasonló lehetett. „A szőlőszedőknek adjanak 3 polturát, vagy ha pénzt nem vészen 10 fő szőlőt, az csöbör hordónak pedig 8 polturát."

288 Tekintettel arra, hogy a hódoltság alatt és az azt követő negyedszázadon belül a közbiztonság újabb és újabb évtizedeken át csaknem katasztrofális volt, a leszedett szőlőt a gazda a városban lévő házához szállították, és ott dolgozták föl. Erre intette a szőlősgazdákat a tanács is: „mindenki szőlejét megszedvén, bé hordja, ki ki a nagyobb károk következhető gonoszok eltávoztatására, itt benn szüreteljen."

289 Bár a szőlő préselését, a „sutulást" Szabó Kálmán részletesen ismerteti, nem tett utalást arra, mettől kezdve használtak igényesebb préseket Kecskeméten a szőlősgazdák. Sajnos a XVII. századból erre semmiféle utalás nem található, de 1709-ből két adat is igazolja, hogy már széles körben használtak „sutukat", és joggal feltételezhetjük, hogy nem a szabadságharc kíméletlen időszakában honosodott meg, és terjedt el ez a fontos és elég drága gépezet. Antal János testamentumában kertjét, szőlejét, házát és „sutuját" hagyta unokáira.

290 A felsorolt értékek azt jelzik, hogy a város szegényebb gazdái közé tartozott. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy a nálánál sokkal jobb módú gazdák tucatjai birtokoltak, használtak „sutukat" már sokkal korábban is. Ugyanebben az évben vallotta egy tanú az egyik örökségi perben: „.. .egy sutu is maradt Nedobra Ferke kezénél.

291 SZABÓ Kálmán, 1938. 37. Uo. 44^19. A csöbörhordó a későbbi puttonyosnak felelt meg. Egyéként a szüreteléshez használt puttony már a hódoltság idején ismert volt. 1685-ben a körievekben üzente egy török tisztviselő: „...a hatalmas vezér számára Kecskemét 2 puttón szép szőlőt, Kőrös 2 puttón szőlőt.. .mindgyárást beküldgyetek." HORNYIK János, 1860-1866. II. 440. SZABÓ Kálmán, 1938.40. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor, 2002/b. 54-55. IVÁNYOSI-SZABÓ Tibor, 1996. 207. A végrendeletek között 1727-ben találkozunk ismét a „sutu" említésével.; Uő., 2002/b. 77.