Bács-Kiskun megye múltjából 21. (Kecskemét, 2006)

ELŐADÁSOK - KŐFALVI TAMÁS: A DIPLOMATIKAI FORRÁSOK KIADÁSÁNAK KÉRDÉSEI ÉS PÉLDÁI MAGYARORSZÁGON

A magyar forráskiadás történetéből Magyarországon az írott források rendszeres és tudatos kiadása a XVIII. századra nyúlik vissza, és a jezsuita történetírók nevéhez fűződik. Külön is megemlítendő közülük Hevenesi Gábor és Kaprinai István. Hevenesi Gábor (1656-1715) Grazban tanult, majd Bécsben szerzett filozófiai és teológiai doktorátust. Több jezsuita iskola, köztük a Pázmány Péter által alapított bécsi kollégium igazgatója volt. Kaprinai István (1714-1786), a bölcsészet és hittudományok doktoraként tanított, többek között Kolozsvárott, Győrött és Kassán. Főként kettejük, valamint a hozzájuk csatlakozott adatgyűjtők munkája 323 vastag kötetet tölt meg, ennek a mennyiségnek azonban csak a töredéke látott nyomtatásban is napvilágot, a többi mindmáig kéziratban van. A XVIII. század 30-as éveitől a protestáns tudósok is bekapcsolódtak a forráskiadásba. A protestáns forrásközlők legnagyobb alakjai közé tartozik Bél Mátyás és Bod Péter. Bél Mátyás (1684-1749) Halléban hittant hallgatott, majd Magyarországra visszatérve Besztercebányán és Pozsonyban tanított. Egyik alapítója volt az első rendszeresen megjelenő magyarországi hírlapnak (Nova Posoniensia, 1721). Legjelentősebb vállalkozása Magyarország történeti-geográfiai leírásának (Notifia Hungáriáé novae historico-geographica) elkészítése. E monumentális munka - amelynek első kötete 1735-ben jelent meg - előkészítése során gazdag forrásanyagot gyűjtött össze, amelyet ki is adott (Adparatus ad históriám Hungáriáé). Mára azonban Bél Mátyásnak nemcsak ez a gyűjteménye, hanem részletes országleírása is forrásértékű munka. Bod Péter (1718-1769) Leidenben teológiát és keleti nyelveket tanult. Életműve irodalomtörténeti szempontból is jelentős. Elkészítette az első magyar nyelvű életrajzgyüjteményt, amelyben 485 íróról közöl adatokat (Magyar Alhenás, 1766). Az egyháztörténet terén is jelentős munkát végzett. A XVIII. század végén útjára indult nagy forráskiadvány - amelynek magjelentetése a XIX. század elejére is átnyúlt - Katona István 42 kötetes, főként okleveleket és hivatalos iratokat tartalmazó munkája (Historica eritica regum Hungáriáé). A XVIII. század jobbára egyháztörténeti, illetve országtörténeti irányultságú anyaggyűjtése után a XIX. században már megjelennek a kisebb témák (pl. egy-egy intézmény, család) történetéhez kapcsolódó forrásgyűjtemények is. Sajnos, a XIX. század első fele a magyar forráskiadás szempontjából a hanyatlás időszakának nevezhető. Ebben az időszakban jelent meg Fejér György (1766-1851) 43 kötetes oklevélgyűjteménye (Codex diplomaticus regni Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis, 1829-44), amely azonban a forráskiadás és forráskritika legalapvetőbb követelményeinek sem tesz eleget. Számos oklevelet másod-, harmadkézből másolt le, és számos rosszul keltezett, sőt hamis oklevél is található a kiadványban, a másolási és a nyomdahibák miatt pedig sok helyen szinte érthetetlen a szöveg. A XIX. század második felében jelentős forráskiadvány-sorozatok indultak el, amelyek azonban hosszabb-rövidebb idő után elhaltak, ám meglévő anyaguk máig jelentős értéket képvisel. Itt említhető meg az 1855-ben indított Magyar Történelmi Tár, az Árpád-kori új okmánytár, az Anjou-kori okmánytár, vagy a Magyar Országgyűlési emlékek c. sorozat. Sajnos azonban a forrásközlés színvonala legtöbbször csak a népszerűsítő szintet éri el. A XIX. század forráskiadásának legnagyobb betegsége az átfogó forrásfeltárási, forráskiadási koncepció hiánya, amelynek következtében teljesen tervszerűtlen és esetleges forráskiadásról beszélhetünk. Jól példázza ezt,