Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

TANULMÁNYOK - IVÁNYOSI-SZABÓ TIBOR: EGY PARASZTCSALÁD GAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI EMELKEDÉSE. A KECSKEMÉTI LADÁNYIAK (1648-1853)

kező félelmes üldözést is magukkal hoznának." Söt a vele szembeni ellenszenv oly mértékben nőtt, hogy „a köznép ellenem való botránkozásával minden tanácsi hivatalomtul megfosztattam." Ezért azt kérte a tanácstól, hogy kárát térítsék meg, és helyezzék vissza korábbi tisztségébe.

147 Ujabb néhány esztendő alatt a jobb, a korszerűbb mégis polgárjogot nyert. Az ekkor már idős Ladányi Boldizsár nem cserélte fel korábbi rackanyáját birkákra. Gergely fia, aki jegyzőként a jogi viták kellős közepébe került, biztosan komoly dilemmákat élt át. Mint racionális ember és jó gazda mindenképpen döntés elé került. Választania kellett a sokak által konzerválni óhajtott hagyományos és a lényegesen nagyobb haszonnal kecsegtető új között. Apja halála után négy évvel döntött, és 1787-ben, miként végrendeletében említette, „a magyar juhokat birkákra váltottam", és rackajuhait darabonként két és fél Rénes forintért értékesítette. Ez minden bizonnyal az egész állományra kiterjedt, hisz 1816-ban Sándor fiának - miként erre már utaltunk - ürbői birtokát „sellymes juhai"-val együtt testálta.

148 Gergely fia a monostori birtokkal együtt minden bizonnyal ugyancsak birkákat örökölt. Az viszont kétségtelen, hogy 1843-ban, a már többször is említett vagyonbecslésében, 2500 darab birkáról van szó, és nem juhot, tehát nem rackát említenek. Ugyancsak 1853-ban a nyáj elárverezése során Irsán és Monostoron egyaránt birkák és nem rackák kerültek kalapács alá.

149 A juhtenyésztés évszázadokon át éppoly rideg körülmények között folyt Kecskemét határában, mint a lovak és a szarvasmarhák tartása. Az igényesebb birkák térhódítása során azonban ezek az állapotok folyamatosan módosultak. Éppen ezért meglepő, hogy a városról 1853-ban megjelent igényes tájékoztatóban a szerző a következő kijelentést tette: „Kecskeméten még csak juh-színek avagy rendszeres juhaklok sem léteznek a pusztákon avagy egyes tanyákon.... és így ezen baromfaj sem jön sem nyáron sem télen födél alá...".

150 Valójában egy hosszan elhúzódó, de viszonylag széles körű és lényeges változásnak lehetünk tanúi: a magisztrátus már az 1760-as évek végén statútumban rendelte el, hogy a gazdák a város legelőin engedély nélkül létrehozott „istállót, házat vagy egyéb épületet... onnét pusztítsák el, és saját földgyeikre vigyék által."

151 Ez a jelenség, a helyi statútumokkal ellenkező gyakorlat tehát arra enged következtetni, hogy a saját tulajdonukban lévő telelőiken nemcsak engedélyezettek, hanem széles körben megszokottak is lehettek az ilyen létesítmények. Ezek érthetően nem voltak olyan jól kiépített juhhodályok, amilyenek a XIX. század derekán a nagybirtokokon szinte tipikussá váltak, és amelyeket a Kecskemét viszonyait megörökítő írók jól ismertek, de az elletés idején - igénytelen kivitelezésük ellenére - igen jó szolgálatokat tettek. Egyébként több teljesen egyértelmű adatunk van arról, hogy a XIX. század első felében a város határában éppen nem volt ritkaság a jól kiépített, sőt korszerűnek is mondható juhhodály. Hadd szolgáljon csupán illusztrációul a következő néhány adat: 1841-ben Bozsó János Páhin lévő birtokán lakóháza, 18 öl hosszúságú ököristállója és magtára mellett készíttetett egy 20 öl hosszúságú, tehát közel 40 147 BKMÖL IV. 1504/c 162. 148 BKMÖL IV. 1504/v 1816. 2. és 8. 149 BKMÖL XIV. 65. 2. tétel 4. sz. I/U és I/R. 150 KUBINYI Ferenc-VAHOT Imre, 1853. 11 l-l 12. 151 BKMÖL IV. 1504/c 162.