Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

ELŐADÁSOK - NÁNÁSI LÁSZLÓ: MAGYARORSZÁG ÜGYÉSZSÉGÉNEK VÁZLATOS TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL 1953-IG

Az Ütv. szerint az összes ügyészségi alkalmazott a főügyésznek volt alárendelve, aki kötelező utasításokat bocsátott ki, mely jogát részint általános jellegű körrendeletekkel, másrészt egyedi ügyekben adott utasításokkal gyakorolta. A főügyészek felett az igazságügyminiszter rendelkezett, és így a minisztérium végezte a szervezet külső irányítását, melyen belül néhány osztály között oszlottak meg az ügyészséget illető teendők. A szervezet alapegységeit a törvényszékek melletti ügyészségek alkották, amelyeknek száma pénzügyi okokból, vagy az ország területének változásai miatt váltakozott. Az ügyészek jogállását, szolgálati viszonyát az Ütv. határozta meg, amely kevés önálló előírás mellett kiterjesztette az ügyészekre is a bírákra vonatkozó rendelkezéseket. A két pálya között egyébként szokványos volt az átjárás. A javadalmazást tekintve a különböző jogszabályok fizetést, pótlékokat, lakáspénzt vagy lakást biztosítottak az igazságügyi alkalmazottaknak. Az utóbbiak lehetővé tették a mobilitást: az életpálya során teljesen megszokott volt a különböző állomáshelyeken való szolgálat. A királyi ügyészségnek az Ütv. bűnvádi és fegyelmi ügyekben adott hatásköröket, továbbá felruházta a börtönök feletti felügyelet ellátásával. Büntetőeljárási szabályok hiányában hosszú időszakon keresztül az Ütv. néhány rendelkezése, az igazságügyminiszter által kiadott rendeletek, utasítások, főügyészi állásfoglalások és a bírósági gyakorlat alakította a hatáskört. A kor neves szerzőjének, Fayer Lászlónak véleménye szerint az ügyészség „eleinte ugy fejlődött, hogy a bíróságnak tisztán informatív közegévé lett. A bíróság nem érezte magát kötve az ügyészség indítványához semmi tekintetben, kezdeményezett bűnvádi eljárást az ügyész indítványa nélkül is". Ezen a felfogáson a Kúria 63. számú teljes ülési határozata hozott változást 1887-ben, amely kimondta, hogy „ügyészi indítvány nélkül a bíróság nem indíthat eljárást, és az ügyész az eljárás bármely stádiumában elejtheti vádat, és a bíróság ily esetben kötve van az ügyész indítványához". A dualizmus időszakában folyamatosan bővült a királyi ügyészség jogköre, mivel az 1870-80-as években több hatáskört kapott: részese lett az ügyvédek (1874: XXXIV. tc), közjegyzők (1874: XXXV. tv.), a községi és törvényhatósági tisztviselők (1886: XXII. és XXIII. tc.) elleni fegyelmi eljárásoknak, részt vett az erdei kihágásokra illetékes másodfokú hatóság eljárásában (1879: XXXI. tc), felügyeleti jogot kapott a közjegyzői tevékenység zálogául szolgáló biztosíték felett (1874: XXXV. tc), az 1874: XXII. tc. alapján a csődeljárásban megtekinthette az iratokat, az 1876: VI. tc. alapján pedig tagja lett a törvényhatóságok közigazgatási bizottságainak. E törvények közös jellemzője, hogy „a veszélyezetett közérdek hathatós" védelmének érdekében delegálta a királyi ügyészt az eljárásokba. A korszak nagy jogalkotási műve, az 1896: XXXIII. tc-kel kihirdetett Bűnvádi perrendtartás (Bp.) alapvetően befolyásolta az ügyészség szervezetét és feladatait. A Bp. a vádrendszer elvén épült, így ez szükségessé tette a négyszintű bírósági szervezet valamennyi fokán az ügyészi közreműködést. Ennek eredményeként a járásbíróságok mellett feltűnt az ügyészségi megbízott, ő azonban nem tartozott a szervezethez. Anyagi okokból e szinten nem szerveztek állandó vádhatóságot, hanem díjazás ellenében általában ügyvédeket jelölt ki az igazságügy-miniszter a vádlói feladatok ellátására.