Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

ELŐADÁSOK - BODÓCZKY LÁSZLÓ: A MAGYARORSZÁGI ÍTÉLŐTÁBLAI RENDSZER TÖRTÉNETE

A korszak az ország függetlenségének, állami és helyi szerveinek a felszámolásával járt. A bírósági szervezet - amelyet szintén felszámolt - osztrák minta alapján történő kialakítása előrelépést jelentett, mivel a polgári társadalom igényeinek jobban megfelelt. Államosította a jogszolgáltatást, felszámolta a személyi és területi tagoltságot, törekedett a közigazgatás és a bíráskodás elválasztására. Megteremtette a bírói szervezet hierarchiáját, a bírói szervezetből pedig kivált az ügyészség. Az ügyek gyorsabb intézése érdekében Magyarországon 5 fő törvényszéket állítottak fel, zömmel az eddigi királyi táblák székhelyén, Kőszeg helyett azonban Sopron, Nagyszombat helyett Pozsony lett a székhely. Az 1861. január 23-tól március 4-i ülésező Országbírói Értekezlet által alkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok az „igazságügyi kiegyezést" jelentették. Viszszalépés volt az osztrák minta alapján kialakított rendszerhez képest, mivel visszaállította csaknem az összes feudális bíróságot. A kiegyezést követően az 1868. évi LIV. törvénycikk jelentette az új, a közigazgatástól elválasztott bírósági rendszer kialakítását. Szervezetileg elválasztotta egymástól a Királyi és a Hétszemélyes Táblát, valamint a váltó törvényszéket. A Kúria nevet egyedül a Hétszemélyes Tábla viselte, amely a legfelsőbb bírói joghatóság maradt az egész országra kiterjedően. Kettős hatáskörrel rendelkezett: semmítőszék és fellebbviteli bíróság volt. A megyei törvényszékek fellebbezett ügyeiben a pesti és a marosvásárhelyi királyi ítélőtábla döntött. Az ítélőtáblák ötös tanácsban bíráskodtak. Az 1723-ban felállított kerületi ítélőtáblák működése megszűnt, helyükbe ideiglenesen a királyi vegyes bíróságok léptek, melyeket az 1871. évi XXXI. és XXXII. törvény szüntetett meg. Igen jelentős volt az 1869. évi IV. törvénycikk, amely a bírói hatalom gyakorlásáról szólt. A törvény kimondta a bírói függetlenség elvét, az összeférhetetlenség tilalmát, a bírák alkalmazásának szakmai feltételeit, elmozdíthatatlanságának, áthelyezésének és kinevezésének formáját. A táblabíróságokon folyamatosan növekvő ügyérkezés felvetette a decentralizáció szükségességét. A táblabíróságokon egyes bírák évente 600 ügyet fejeztek be, ami igen nagy számnak tűnik. 1890-ben Chorin Ferenc a törvényjavaslat igazságügyi bizottsági előadója a parlamentben kifejtette „... a királyi ítélőtábla bírái minden önfeláldozó szorgalmuk és ügybuzgóságuk dacára sem voltak képesek megfelelni az igazságszolgáltatás érdekeinek". A törvényhozásban nagy vita folyt a táblabíróságok székhelyeinek a kiválasztásáról. Az egyik felszólaló szerint „a királyi táblák székhelyei lehetőleg oly városban helyeztessenek el, amelyek az illető vidéknek, úgy forgalmi, értelmi, mind közgazdasági központját képezik, s amelyek a városiasságnak oly színvonalán állnak, hogy a királyi tábla székhelyéül alkalmasak legyenek. Nagy bajnak tartanám, ha a táblai székhelyek olyan városban helyeztetnének el, amelyekből hiányzik a kellő szellemi kontaktus, mely nélkül a táblai bírák nem maradhatnak a tudomány kellő színvonalán". Az 1890. évi XXV. törvénycikk decentralizálta a királyi ítélőtáblákat és számukat 11-ben állapította meg. Pest és Marosvásárhely mellett Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Győrben, Kassán, Temesváron, Pozsonyban, Nagyváradon és Kolozsvárott működtek táblabíróságok.