Bács-Kiskun megye múltjából 20. (Kecskemét, 2005)

TANULMÁNYOK - SZABÓ ATTILA: SOLT VIDÉKÉNEK ÚRBÉRI VISZONYAI A 18-19. SZÁZADBAN

Az őszi vetőben kenyérnek való rozsot és búzát, a tavasziban árpát, zabot, kevés kölest és lencsét (esetleg kukoricát, mint Szalkszentmártonban a majorsági földön) találunk

47

. Ugarnövényként a 19. század közepén már számottevő kukorica és burgonya jelent meg a földeken. (Az 1870-es években a Solti felső járásban a vetésterület 40%-án búzát, 9%-án rozsot, 25%-án árpát, 13%-án zabot, 12%-án kukoricát termeltek.

48

) A vízjárástól függően a lapályos részeket attól függően használták kaszálónak vagy legelőnek, hogy a nyomásos művelési rendszerben az adott évben a vetés, vagy az ugarolás történt. Ha bevetették a szántót, akkor a mellette lévő „gyöpöt" kaszálták, ha ugarolás volt soron, akkor legeltettek, ugyanis „a körülötte lévő szántó földek miatt ugaroláskor tsaknem lehetetlen volna a szántó ökröktől megtilalmazni [ti. a legeltetést]".

49 Ezt a művelési módot egyébként a környék más települései is ismerték. 1825. július 6-án tanúsította Deák Pál, Izsák mezőváros bírája, hogy városukban az urbariális szántóföldjeik között található „kisebb és nagyobb Kaszáló Rétek akkor amidőn szántó földjeink ugarnak hagyatnak, általunk az Ugarokkal együtt Legelőnek használtatnak, és tsak minden második esztendőben használtatnak kaszáló Rétek gyanánt".

50 A kaszáló (de bizonyos mértékig a szántó) területe mindig az adott évi bel(-ár)vízhelyzettől függött. Vagyis a rét, a legelő és a vizes helyek területei állandó mozgásban és változásban voltak. Jellemzően több mocsaras rész „rét" nevet viselt, mintegy utalva arra a gazdálkodási módra, hogy egyszer (szárazabb időben) kaszálták, máskor (nedvesebb időben) legfeljebb nádat arathattak rajta. A kaszálás után ráhajtották a marhákat a rétre. A szalkszentmártoni majorságban „Kaszállás után az egész rét először miglen az őszieknek vetése tart, a jármos ökrök legelője, azután pedig annak külső része a gulya számára adatik, utóbb pedig ha az ökrök istállójában száraz takarmányra kerülnek, az egészet a gulya járja".

51 A vidék művelési rendszereinek megváltozására akkor került sor, amikor az úrbéri perek után megtörténtek a tagosítások és a legelőfelosztások. A korszerű gazdálkodás megkövetelte a határbeli tagosítást, amelyre a legtöbb településen az úrbéri egyességek megtörténte után néhány évvel később sor került. Például Akasztón vagy Vadkerten egy, Apostagon hét évvel tagosítottak az egyesség után, de Kiskőrösön, Ordason és Patajon még az 1870-es években is tagosítatlan volt a határ. A gazdaságos termelés (és nem utolsósorban a földhiány) feszegette továbbá a paraszti gazdaságoknál a legelő tagosításának végrehajtását is. Kishartán már 1838-ban, de tömegében az úrbéri egyességek és a tagosítások nyomában megtörténtek a legelőfelosztások is: Tasson 1862-ben, Akasztón és Patajon 1863-ban, Dunaegyházán 1867-ben, Ordason 1870-ben, Dunavecsén 1880-ban. 1857 július 19-én az akasztói községházánál összegyűlt földes gazdák azt nyilatkozták, hogy ők a legelőt a zsellérektől elkülönítve, de maguk között közösen, a birtokuk szerint „igazságos arány"-ban kívánják használni. A zsellérek ekkor csak abban tudtak megállapodni, hogy legelőilletményüket a gazdákétól el kell különíteni. A zsellérek az 1857-es elkülönözés után a legelőt három részre osztották: részint szántó, részint kaszáló és részint legelő céljára. A felosztás melletti döntést csak hat évvel később, 1863. július 5-én hozta meg HORVÁTH M. Ferenc-SZABÓ Attila, 2000. 27. GALGÓCZI Károly, 1877. II. k. 135., 137. Úrb. per, Akasztó, 1825. Uo., 1825. MATICS Pál, 1970. 26-81.