Bács-Kiskun megye múltjából 19. (Kecskemét, 2004)
SZABÓ ATTILA Akasztó úrbéri viszonyai a XVIII-XIX. században
Az 1812. június 19-én hozott első (és a majd a későbbi) úriszéki ítélet alapvetően a felperes földesuraságnak adott igazat. Ezt annál is könnyebben megtehette, mert a fennálló törvények alapján a földesúr követelése „jogos" volt. Annyi megszorítást hozzátett az ítéletben, hogy azok a zsellérek, akik nyolcadteleknél kevesebbet bírnak, a földekből „ki nem hagyathatnak". A regulációig a maradványföldek a jobbágyoknál maradhatnak, akik ezek után vagy úrbéri szolgáltatásokat, vagy cenzust fizetnek. A kilenced természetbeni megvétele és a regálék tekintetében azt azonnal a földesúr rendelkezésére ítélte. Az 1812. szeptember 3-án hozott kiegészítő ítélet szerint a „földesuraság szérűskertje a tisztje és a conventionatusok számára megkívántatik". Az ítéleteket természetesen a „makacs ... hallatlan engedetlen ... és mások által felbujtatott jobbágyok" megfellebbezték és a per elindult a több évtizedes pályáján. 1818-ban, 1828-ban, 1830-ban, 1831-ben, 1832-ben a Helytartótanács több „Intézvényében" rendelte el, a felek közti megegyezést. Azonban a község szívósan védekezett és a végsőkig kitartott álláspontja mellett, újabb és újabb bizonyítékokat hozva fel igaza mellett. Ezáltal - amint 1844-ben fogalmazták a „Németh Újvári Gróf Batthyány Család Tagjai" - használták a regálékat (a legutóbbi szerződésben meghatározott összeg fizetése mellett), „s a többi jövedelmek mind a Község által bitangoltatnak". 40 A község az úrbéri szolgáltatások és regálék után kialkudott pénzt csak jóval később fizette meg, egészen pontosan egyenlítette ki. A kilencedet az uradalom erővel beszedte, de a robotot nem tudta természetben behajtani. A község kezében a legfőbb érvnek az számított, hogy „A királyi rendszabályok, és törvényes rendelkezések azt átaljában parancsolják, hogy semmi úrbéri rendesítő per mielőtt az tökéletesen kimerítve, befejezve, és annak utána a szokott úton a legfelsőbb helyektől általláttatva nintsen, semmi ürügy alatt végre ne hajtattassék" 41 . 1829-ben a községi „Elöljárók az Úri Szék színe előtt azt merészelték nyilatkoztatni, hogy ők ezen ítéletek végrehajtását semmi esetre sem engedik meg sőt az általok a lakosoktól beszedett de a Szentkirályi puszta haszonbéiiésére és más hova fordított pénzeket semmi esetre nem adandják - ezt nyilatkoztatta többiek nevében név szerint Marko János, Vantsik János, és a helység bírája Varga István." Ráadásul azt is nyilatkozták a jobbágyok, hogy van ugyan a „ládájukban" 4000 forint, de azt ki nem fizetik „ a per végső lefolyta előtt". A földesúri család szerint az illetékes megyei szolgabíró, Szalay Pál is igen komolyan hibázott, mert az úriszéki utasítást nem hajtotta végre. Valójában a Helytartótanács egyértelmű utasítását követte a szolgabíró, amely leszögezte, hogy mindennemű végrehajtás csak a per végleges befejezése után lehetséges, így a földesúr által óhajtott községi vezetők elleni „érzékeny fenyítés ... az e Községben oly szükséges kőz példa tekintetéből is" elmaradt. A szolgáltatások megváltására több tervezetet készítettek a jobbágyok és a földesuraság is. A köztük lévő különbség esetenként óriási volt: 1816-ban a jobbágyok a búza dézsmát házhelyek után 4 forintjával, a bor dézsmát pedig akója után másfél forinttal váltották volna meg. 1822-ben a terménydézsma fejében 26 sessió után (telkenként 4 forinttal számolva) 104 forintot, a bordézsma - azaz 534 kapás szőlő - után 133 forint 30 krajcárt (kapásonként 1 forint 15 krajcárt) ígértek. A földesúr viszont 1812-1818 között az úrbéri szolgáltatások (robot, kilenced, konyhára valók, pálinkafőzés, fonás, füstpénz, hosszú fuvar, nádlás) fejében 13 613 pengőfoAkasztó, úrb. per, 1843. Akasztó, úrb. per, 1833. Az akasztói jobbágyok 1833. február 22-én a Helytartótanácshoz írt levele.
