Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - FŰZI LÁSZLÓ Alkattan és regénytipológia

lönösnek azért nevezhető ez az eljárásmód, mert Németh László megtartja a múlt századi realista regénytípus különleges megjelenését, azaz a szerzői grammatikát. A szerzői pozíció azonban jelentősen módosult. Amit Kurátor Zsófitól megtudhatunk, az elsősorban ilyen leíró jellegű, szerzői elbeszélésü szövegből származik: ezek a szövegek azonban mégis csak egy tudat idejét és terét állítják elénk"

3 . Számos pontos megfigyelés található ebben a leírásban, főképpen a tizenkilencedik századi realista regénytípus hagyományainak továbbélésével kapcsolatosan, Dérczy Péterrel szemben azonban úgy gondolom, hogy Németh írásművészetének a sajátosságát nem a szerzői elbeszélésü szövegeknek a hős tudatára való vonatkoztatása jelenti, különösképpen azért nem, mert az Iszonyban Németh - lényegében hasonló hatást elérve - a hősnő monológját teszi meg a tudat ábrázolásának eszközévé, hanem az, hogy egyén és társadalom ütközésének határterületére érkezve egyaránt képes az egyén és a társadalom világának ábrázolására, hol a tudat mindent egybefogó feltárásával, hol pedig a hős és a szerző nézőpontjának változtatásával. A tudat tartalmainak feltárásakor is a képes ugyanarra a nézőpontváltásra, mint amilyent a hős és a szerző szavainak váltásakor teremt meg. Lássunk egy-egy példát erre. A Gyászban olvashatjuk Krátor Zsófival kapcsolatban: „Estefelé néha hazaszaladt a szüleihez. Ilyenkor a kapuk előtt ácsorgó emberek úgy néztek rá, mintha nem is őt, hanem a szerencsétlenségét néznék. Köszöntésükben volt valami szokatlan: Zsófi ismerte ezt a hangot, azelőtt ő is ilyen idegenkedő tisztelettudással húzódott a sorssújtottaktól. Már rég elment mellettük, s még hátában érezte a tekintetüket, elképzelte, ahogy valami megjegyzést tesznek rá, s aztán elismétlik egymásnak az ura esetét, mint annyiszor a baleset óta. Zsófi a hátába szegzett tekintetek alatt kissé begörbítette a derekát, s lelkiismeret-furdalást érzett, hogy nem találta meg magában azt a nagy fájdalmat, amelynek az ácsorgó emberek idegenkedő csodálata szólt. Összeszedte a gondolatait, hogy a maga szomorú özvegyi sorsára gondoljon; 'meg se száradt a menyasszonyi csokra, s már feketébe öltözött, huszonkét éves, s már itt áll a világban, mint a kisujja', addig gondolkozott ezen, amíg a gondolkozásba belefáradt. A rokon asszonyok, akik időnként el-elfogták, egész kereken megkérdezték: no, megvigasztalódtál már kicsit, Zsófink? - s félrefordított fejükből rengeteg szánalommal pislogtak rá. Zsófi tudta, hogy két hónap alatt nem illik kicsit sem megvigasztalódni, s azon volt, hogy éppolyan fejhangon feleljen, mint ők - nem olyan könnyű abba beletörődni, ángyi; elébb megöregszem én, mint beletörődjek. - Eleinte bántotta valami, amíg ezeket a vigasztalhatatlan szavakat mondta. Amint lehetett, kitépte magát az ángyi nyúlós vigasztalásából, s utólag iparkodott olyan elkeseredett lenni, mint a szavai; de hogy ez a magabúsítás egyre nagyobb fáradságba került, hozzászokott viselkedése és érzései közt ehhez a kis hazugsághoz, megtanult érzés nélkül válaszolni a fájdalmas tekintetekre és siránkozó biztatásokra, csak arra vigyázott, hogy mint 'fiatal özvegy

'-et meg ne ítéljék." 39 Tegyük emellé az Iszony következő részletét, Kárász Nelli a hozzá kilátogató Takaró Sanyira nézve így idézte fel táncukat: Idézi: OLASZ Sándor, 1995. 63. NÉMETH László, 1974. 555.