Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - A. SAJTI ENIKŐ Sors, jellem, történelem: az eretnek Tito

persze joggal vetődik fel a kérdés, hogy miért jóval a szovjet-jugoszláv viszony javulása után vetődött fel a merénylet terve (1951 végétől, a szovjet külpolitika nyugati taktikájának változásával összefüggésben érezhető enyhülés következett be a két ország viszonyában ), és miért nem a szembenállás legsúlyosabb időszakában, 1949 nyarán, őszén. E kérdésre ma még nem tudunk válaszolni, és azt sem tudjuk, hogy tudomására jutottak-e Titónak az ellene tervezett merénylet részletei, arra azonban számos adatunk van, hogy Tito és a jugoszláv belbiztonsági szervek számoltak egy Tito elleni merénylet lehetőségével. Tito tehát időt nyert. Ezt azonban nem mindig használta fel okosan, első válaszlépéseit, a komoly társadalmi ellenállást kiváltó erőszakos kollektivizációt elsősorban az ideológiai dac szülte. Úgy tűnt egy ideig, hogy a reálpolitikust legyőzi a doktriner kommunista. Meg akarta mutatni, nem került a „kulákok hálójába", pártja nem kulákpárt, mint ahogyan a TI határozata állítja. Az erőszakos kollektivizáció által kiváltott parasztlázadások már csak azért is veszélyesek voltak, mert a párt tagjainak csaknem a fele földműves volt, s még jól emlékeztek arra, hogyan kell a fegyvert forgatni. Hatékonyan és kegyetlenül csapott le a „pártban megbúvó ötödik hadoszlopra", a belső árulókra, azaz a moszkovita kommunistákra, aki egykor ő maga is volt. A Goli ótok (Kopár sziget) és Szent Grgur szigetén létesített „átnevelő" táborok nem véletlenül váltak a jugoszláv sztálinizmus szinonimájává. A kialakult helyzet azonban nemcsak a megtorlás már-már automatikus reflexeit erősítette. Lassan megkezdődött a politikai kiútkeresés is, annak átgondolása, miért történhetett meg mindez két azonos-ideológiájú, társadalmi berendezkedésű ország között, vannak-e a szovjet nagyhatalmi arroganciának a szovjet rendszerben gyökerező okai, s ha igen, milyen konzekvenciák vonhatók le mindebből. És Tito, a Komintern fegyelmezett pártkatonája, a hithű sztálinista kommunista egyenlőre szük hatalmi körön belül, de mégis kimondta az akkor kimondhatatlant: a Szovjetunió agresszivitása és belső, deformált szerkezet között összefüggés van. Az állam gazdaságban elfoglalt monopolhelyzete a szovjet társadalom -valamennyi szférája fölötti állami egyeduralomhoz, kizsákmányoláshoz vezetett, amely megszülte a rendszer új osztályát, a szocialista bürokráciát. A szovjet társadalom belső torzulásai - folytatódik gondolatmenetük - átcsaptak nemzetközi szintérre is, és a többi szocialista ország alávetésének formáját öltötték. Ha a monopolista állam a válság fő oka, folytatódik ez a gondolatmenet, akkor meg kell törni az állam tulajdonosi egyeduralmát. Megszületett az önigazgatási szocializmus gondolata, és megkezdődött az állam tulajdonosi „trónfosztása" a gazdaságban, pontosabban a vállalati szférában. A tévedések elkerülése végett szeretnénk hangsúlyozni, hogy az önigazgatás ugyan két lényeges ponton, a tulajdonjog, és Kornai János kifejezésével élve, a rendszer működéséhez szükséges koordinációs technika területén (munkástanácsok) módosította a klasszikus államszocialista rendszert, annak alapstruktúráját azonban érintetlenül hagyta. Az elindított, kezdetben rendkívül óvatos reformok inkább gazdasági és közigazgatási decentralizációt eredményeztek, semmint a rendszer strukturális lebontását. Ezt Tito soha nem is akarta, eretnekségének paradox, mégis logikus módon szigorú, sztálinista korlátjai voltak. Őszintén hatnak 1956-ban Hruscsovhoz intézett szavai: „engem az ördög sem kényszeríthetett volna rá, hogy áttérjek valamilyen más rendszerre. " Amikor egy nappal a koreai háború kitörése után, 1950. június 26-án a parlament elfogadta az első önigazgatásról szóló törvényt, létrehozói, köztük Tito sem tudta, hogy nem a monopolista állam elhalása, hanem annak nemzeti alapon történő