Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - FŰZI LÁSZLÓ Alkattan és regénytipológia

küzdelmét egészen addig, hogy - túljutva életének „irodalmi periódusán", tudom, mérhetetlen leegyszerűsítés rejlik ebben a megállapításban, valahogy azonban mégiscsak igaznak érzem -, az irodalom és az élet, a mü és az élet között viaskodva visszajutott az élethez. Itt, pályájának záró pontján, Negyven év című pályarajzának írásakor szakadt fel belőle hatalmas önvallomása, ahogyan azt Szabó Zoltán is bemutatta: „Nem a nem írásra teszek fogadalmat most sem, amikor az Irgalom odanyújtásával publikációim sorát lezárom - írta. - Élettevékenységeim közül szinte csak ez maradt épen, öngyilkosság volna a mozgásban tartó motort leállítani. Csak irányát változtatom meg. Utolsó vásárhelyi évemből maradt fenn egyik naplóm borítékán a Chartreuse de V. felirat. Vásárhelyi Certosa. Egy fiatal barátom, különben kiváló művész, értelmes, rokonszenves ember látogatása hagyta bennem az elhatározást, hogy ha úgysincs a beszédnek értelme, hagyjunk hát föl vele, s éljünk, mint a karthauziak, fölfele alkotva meg egy-egy napunk. S éltem így vagy két hónapig. A karthauzi fogadalom persze akkor sem mechanikai némaságot jelentett, csak hogy semmi olyanról nem beszélek, ami nekem fontos. De akkor még nem voltam érett erre a szerzetességre; családom viszonyai is hazaszólítottak. Azóta betegség, környezet közönye, elszakadás mindazoktól, akik szívesen hallgattak, megvalósította fogadalom nélkül is a Certosát körülöttem. Mind ritkábban történik meg, hogy a mondanivaló áttörje a szavakat pötyögtető csöndet, s ha megtörténik: dadogóvá váló hangom, az arcok elidegenedése figyelmeztet, hogy fájdalmaimra nincs fül, gondolataimra felvevő szerv. A mü volt az egyetlen nyelv, melyet még beszéltem, most, hogy ez is megszűnik a közlés szerve lenni: a Certosa teljesen bezárult, s az írás, ha gyakorlom, olyan lesz, mint az imádkozás. Albert Schweitzer okolja meg Bachkönyvében a környező közöny, meg nem értés s a bámulatos, boldog termékenység szomszédságát azzal, hogy Bach nem embereknek, Istennek komponált. Annak, aki már nem hisz, mint ő, a lipcsei karnagy, a személyes Istenben, ez nehezebben megy majd, később is fogott hozzá. De ha Istennek a világ mögött álló, abban csak részben megvalósult s bennünk is a megvalósulásért küzdő lehetőséget tekintjük, akkor a világtól elhagyatva, de lelkünkben meg nem törve, amíg bírjuk: ennek a lehetőségnek tömjénezni, mégiscsak olyasmi lesz, mint a karthauzi imája Istenéhez"

35

. Láthatjuk, a müveken és a müveiben megőrződő küzdelmein keresztül jutott vissza oda, ahonnét elindult: az élethez. IX. Láttuk, a felnövesztett énnek döntő szerep jutott Németh László szépírói müveiben, akár azt is mondhatnánk, hogy felnövesztett énje uralta azok világát, főképpen azért, mert - szemben szellemi elindítójával, Dosztojevszkijjel - önmaga és a mü közötti kapcsolódást soha nem szüntette meg. Dosztojevszkij világa erősen személyes hangoltságú volt, ahogyan Némethé is, ám Dosztojevszkij írói szólama soha nem került fölénybe az általa teremtett hősök szólamával, míg Németh nem is törekedett a regények világának az önnön világától való eltávolítására, jegyzeteiben, regényeihez, drámáihoz fűzött megjegyzéseiben általában utalt a kapcsolódási pontokra, ám ha nem ismernénk ezeket a megjegyzéseket, akkor is tudomásunk lenne a NÉMETH László, 1969. 70.