Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - FŰZI LÁSZLÓ Alkattan és regénytipológia

„irodalmi klasszikusság" iránti vágy: „a rendes tanulmány, a nagy regény, az igazi történelmi dráma, a klasszikus vígjáték: ez adja a gondolatnak, az indulatnak, a vágynak és az iszonynak, a használni akarásnak és az értelemnek azt a kifejezési formát, ami maradandóvá s jelentőssé teszi a müvet". Az íróság tudata, a nagy, akár a nemzet egészét reprezentáló mü megteremtésének vágya adott, ha ugyan adhatott felmentést azért a gondolati önáltatásért, amellyel Németh a korral való küzdelméből a mü kedvéért kilépett. Szabó Zoltán ezt is érzékelte: „És árva Németh László ezt (mármint az önáltatást - F. L.) tudta. Ha nem tudta volna, nem érezte volna nagy müveinek minden diadalát kudarcnak. Ezért félt annyira minden bemutatón. A Tanu-számok megjelenésekor sohase félt, a rákövetkező harcot egyenesen kívánta. Az már a történelemcsinálta környezet és helyzet következménye volt, hogy erről az útról nem volt visszaút, a lelkében lelkedzőhöz, a maga mivoltát kifejezőhöz, az ezt tükrözőhöz, az homme naturel-hez. ... Csak kiút volt horizontálisan a vásárhelyi vagy nem-vásárhelyi Certosába előbb, onnan vertikálisan fölfelé."

33 Ezzel a gondolatmenettel szemben számos ellenvetés felhozható, Vekerdi László például megemlítette, hogy „a Lakatlan Szigeten élő ember - és mi egy kicsit máig ott élünk - nem mindig tudja könnyen megkülönböztetni a 'naturálist' az 'artificiálistól', de még nagy kontinensek irodalmaiban is gyakran épp a leginkább saját tehetségre épülő müvekről derülhet ki az 'íróság'"

34

. Ugyancsak Vekerdi László figyelmeztetett arra, hogy Németh az 'íróságból' is kilépett, jóval korábban, ahogy azt Szabó Zoltán jelezte, ha máskor nem, akkor Vásárhelyen, nem beszélve arról, hogy a maga küzdelmeinek megéléseként is szüksége volt a művekre, az alkati antinómia felszínre vetett vonásait műveiben szembesítette egymással, mégis azt kell mondanunk, hogy Szabó Zoltán idézett mondataiban alapvető megfigyelések rögzültek. Ezek megértéséhez látnunk kell azt is, hogy az idő miképpen szorította ki Némethet saját korából: ezerkilencszázharminckettőben még az emberiséghez kívánt szólni történelmi jelentőségű választási alternatívát kínálva, legalábbis ezzel a tudattal élte meg a Tanú elindítását, ezerkilencszázharmincötre elvesztette az addigra megszerzett cselekvési lehetőségeket is, saját terébe szorult vissza, a történelem már valós választási lehetőségeket sem kínált számára, nemhogy olyan helyzetet, amelyikben történelmi súllyal, cselekvőként vehetett volna részt, így maradtak a pillanatok, mint például a szárszói beszéd pillanata, amelyekben a történelemmel szembefordulva a maga álláspontját elmondhatta - s a művek, amelyekbe világának egészét akarta belesűríteni. Nem maradt számára más tér, csak mit a művekben megteremtett, ez valóban óriási veszteség annak számára, akinek programjában a mű megteremtésének és közvetlen cselekvésnek a vágya együtt szerepelt. A változás valóban meghatározó jelentőségű, ebben egyetértek Szabó Zoltánnal, azt azonban, hogy müveit a társadalom által elvárt íróság jegyei jellemezték volna, nem tudom elfogadni. Más történt: nem az „íróság" képzete erősödött fel, hanem a cselekvés kényszere uralkodott el Németh pályáján, ennek kiszolgáltatottan formálta szerepeit, s ennek jegyében írta műveit is, s a különböző célképzeteknek alárendelt alkotói elképzelések a közvetlen vallomásosság jelenlétét az egyes műveken belül, s a müvekből összeálló nagyobb művön belül is jócskán felerősítették. így, a korral s önmagával viaskodva, alkatát a művön is uralkodóvá téve vívta Németh László a maga Idézett részek: SZABÓ Zoltán, 1984. 233-234. VEKERDI László, 2001. 67-72.