Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - A. SAJTI ENIKŐ Sors, jellem, történelem: az eretnek Tito

Sors, jellem, történelem: az eretnek Tito Mottó: „Minden miértre egy történet a válasz. " Ismeretlen biológus 1980. május 4-én délután egy hír járta be a világot: nem sokkal 88. születésnapja előtt, ahogy a hivatalos kommüniké fogalmazott, „ megszűnt Josip Broz Tito szíve dobogni". Egy évek óta teste romlását figyelő öregember halt meg, aki utolsó csatáját a betegséggel vívta egy ljubljanai kórházban. Egy modern kori abszolút uralkodó távozott az élők sorából, akiről egy valaha volt balkáni országban egy valaha létezett egész korszakot neveztek el. A nagy horvát író, Miroslav Krleza egyetlen mondatba sűrítve egykori elvbarátja, majd ellenfele életútját így búcsúzott tőle: „Utána szegődve halott hadtestei hosszú menetoszlopának, elment Tito a Romaniján át. " Az állami gyász koreográfiája a Tito-kultusz összes kellékét felvonultatta, temetése minden idők egyeduralkodóinak kiszámított, politikai célokat szolgáló temetéseit idézte, hogy aztán sírját csakhamar gaz nője be a Virágok Házában, ő, aki mindig büszke volt arra, hogy a „népből jött", és a „néppel harcolta ki" az ország függetlenségét, élete vége felé már nem érzékelte, hogy luxushoz való vonzódása, udvartartásának külsőségei, kultuszának kiürült formái növekvő társadalmi viszolygást váltanak ki, és hogy a rendszert egy rendszeren kívüli tényező, az ő lassan szertefoszló tekintélye tartja csak össze. De nem is érzékelhette: ekkor már szilárdan, áthatolhatatlanul állt közte és a társadalom között az általa teremtett rendszer bürokráciájából felépített fal. Halála után őt is utolérte a diktátorok szokásos sorsa: a széthulló, újabb és újabb véres polgárháborúkba sodródó Jugoszláviában minden baj okozójává őt kiáltották ki. A közvetlen utókor el akarta felejteni, hogy „uralkodásának" voltak olyan szakaszai is, amikor úgy tűnt, hogy az általa létrehozott második Jugoszlávia valamivel melegebb szállása lesz a délszláv népeknek, mint az első, bár, tegyük hozzá, ez is csak átmeneti szállásnak bizonyult. Az utókor arra sem emlékezik szívesen, hogy az önigazgatás az 1956-os magyar forradalom egyik követendő ideálja volt, s hogy rövid történelmi pillanatig a Tito-féle Jugoszlávia felcsillantotta azt a reményt, hogy a kommunizmus eszméje nemcsak arról szól, hogyan megy el tőle az emberek kedve. A Tito-életút és annak utóélete önmagában is a történetírás egyik paradoxonára utal, arra, hogy úgy tűnik, a múltnak nincs, nem is lehet végleges verziója. Amikor pár évvel ezelőtt hozzáláttam a Tito-életrajz megírásához, arra a mármár vulgáris, mégis megkerülhetetlen kérdésre kerestem a választ, hogy milyen mértékben csinálta Tito a történelmet, és mint politikus, milyen mértékben volt ő maga is a történelem, azaz a struktúrák, az elitek, az ideológiák, a háborúk és egyéb tényezők terméke, illetve foglya. írás közben döbbentem rá, hogy már-már megoldhatatlan feladatra vállalkoztam: milyen arányt alakítsak ki a személyes sors, életút, jellem, intim szféra bemutatása és a történelem „kemény magja", azaz a struktúrák, eszmék, politikai döntések leírása között. El kellett meditáljak történészi ars poeticámon is. Nem kis dilemma egy történész számára, hogy milyen viszonyt alakítson ki tárgyával. Képletesen szólva: vádló vagy védő legyen, esetleg szenvtelen króni-