Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - A. SAJTI ENIKŐ Sors, jellem, történelem: az eretnek Tito

kás? Van valami igazság abban, hogy a történelem nem más, mint a történész „tapasztalata", hiszen kutatásaival ö „alkotja meg" a múltat. Eszembe jutott, hogy talán E. H. Carr angol történésznek van igaza, aki szerint „a történésznek nem az a dolga, hogy szeresse a múltat, vagy hogy magát a múlttól függetlenítse, hanem hogy birtokba vegye és megértse... ". Ha a múltat, a történelmet egy magas hegyhez hasonlítjuk, amit különböző szemszögből különböző formájúnak látunk, miközben tudjuk, hogy csak a részek együttese adja ki a hegy valódi formáját, akkor e birtokbavétel során nagyon is tisztába kell legyünk a végeredmény esendőségével, és talán jobban megértjük, miért akarja minden generáció olyan vehemensen újraírni a történelmet. Engem a Tito-életrajz írása közben elsősorban az érdekelt, hogy egy értelmes, felfelé törekvő, a szép, különösen a szép ruhák és nők iránt fogékony fiatalember a Monarchiát feszítő számtalan probléma közül miért éppen a társadalmi problémák iránt lesz fogékony, s miért nem követi azokat a kortársait, földijeit, akik szűkebb hazájában, a Horvátország szívének tartott Zagorjében az egyre izmosodó horvát nemzeti gondolatot és az agrárradikalizmust ötvöző Radie fivérek hívévé szegődtek? Megalázkodást nem tűrő büszkesége, amit szlovén anyjától örökölt, játszott-e szerepet és milyet politikai karrierjében, és különösen a Sztálinnal szemben hozott döntésében? A történészek által korszakhatárként emlegetett első világháború, amely kibillentette hagyományos egyensúlyából az Osztrák-Magyar Monarchiát, vajon Tito személyes életében is ilyen radikális változást idézett elő? És sorolhatnám tovább a kérdéseket. Ha alaposabban megnézzük, Tito gyermekkora semmi, környezetétől eltérő különösebb momentumot nem tartalmazott. Talán mégis említésre méltó, hogy nagyszüleitől az átlagosnál több melegséget kapott, földműves, népes családot nevelő szülei (anyja 15 gyermeknek adott életet, akik közül heten érték meg a felnőtt kort) fontosnak tartották, hogy az 1868-as iskolatörvényhez képest jókora késéssel, 1898ban megnyitott helyi falusi iskolát elvégezze. A kumroveci elemi iskola nem rítt ki a kor elemi iskolái közül: egyetlen osztályteremben a tüdőbeteg tanító 300-350 gyermeket tanított a betűvetésre, számolásra. Volt, hogy hónapokig szünetelt a tanítás, hol a tanító volt beteg, hol járványos betegségek miatt kellett bezárni az iskolát. Az iskola így is betöltötte feladatát, a gyermekek anyanyelvükön, horvátul tanultak meg írni, olvasni, számolni. Életrajzírói gondosan feljegyezték, hogy az elemi iskola első osztályában Broz megbukott, de nem szellemi képességeivel volt baj, hanem az okozta a problémát, hogy nem tudott horvátul, mivel évekig szlovén nagyszülei nevelték. Egyéni jellemvonásai közül talán megaláztatást nem tűrő büszkeségét, a paraszti munkánál könnyebb élet iránti vágyát és a szép öltözék iráni vonzódását emelhetjük ki. Ezek a jellemvonásai már egészen fiatal éveiben karakterisztikus formákban nyilvánultak meg. A hagyományos népi vallásosság írott és íratlan szabályaihoz ragaszkodó katolikus család rendszeresen részt vett a vasárnapi istentiszteleteken, és Broz mint jó eszű gyermek, ministrált is. Miután a falu plébánosa egy jókora pofonnal igyekezett gyorsabb munkára ösztökélni az istentiszteletnél segédkező alig 10 esztendős gyermeket, a megaláztatást nem tűrő Broz soha többé nem tette be lábát a templomba, és döntését a család tudomásul vette. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a vallásos hit nem vált világlátása szerves részévé. Iparos karrierjének is majdnem az vetett véget, hogy mestere nyaklevessel „honorálta", hogy az egyébként ügyes kezű tanonc munka helyett az örökifjú Sherlock Holmes detektív kalandjaiból olvasott fel inastársainak. Ezt a megaláztatást sem tűrte, megszökött és csak az igazságtalanságot végül is elismerő mester és apja szigorának engedve sze-