Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

ÖSSZEFOGLALÓK

luxus életvitele, mértéktelen fényűzése már komoly társadalmi visszatetszést keltett Jugoszláviában. A tanulmány kiemeli, hogy Tito politikai felemelkedését nem elsősorban „civil" egyéni tulajdonságai, hanem egyrészt kiváló politikai egyensúlyozó képessége, a Kominternen belüli csoportharcok illetve az adott korban és környezetben „nemesi oklevélnek" számító munkás származása befolyásolta. A tanulmány második részében a szerző Tito partizánháborúban játszott politikai szerepét elemzi és nagy súlyt helyez Sztálinnal bekövetkező konfrontációjának, valamint az önigazgatási szocializmus bevezetésében játszott szerepének bemutatására. Arra is keresi a választ, hogy Sztálin „első számú csatlósa" milyen okok következtében vált egy „nemzetközi koncepciós per" áldozatává, miért engedte ő maga is szabadjára a háború után a bosszút. Nemrég publikált moszkvai források alapján ismerteti a Tito ellen tervezett szovjet merénylet tervét. A szerző kiemeli, hogy Tito volt az első politikus a szovjet befolyási zónában, aki először törte meg Moszkva monolit kelet-közép-európai hatalmát. Sztálin őmiatta veszítette el befolyását hatalmi szférája egyik legérzékenyebb pontján, a Balkánon. Igaz, ezután Tito sem tudta úgy uralni a térséget, mint azt korábban a Balkánföderáció tervén keresztül szerette volna. Sztálinnal vívott csatájából nem született hosszú távon is érvényes szellemi áramlat, reformjai a mából visszatekintve jórészt optikai csalódásnak bizonyulnak. Tito „eretneksége" ugyanakkor a hidegháború és az államszocializmus körülményei között fontos értelmet nyert. BELLON TIBOR Egy sajátos paraszti életút a Kiskunságban A magyar társadalomfejlődés közép-kelet-európai útjának sajátossága, hogy a megkésettségből adódóan az ország népességének több, mint négyötödét a mezőgazdaságból élők adták, mert nem fejlődött úgy a gazdaság, hogy akár az ipari termelésben, akár a szolgáltatásban, akár a kereskedelemben vagy a közigazgatásban munkaerő iránti igény mutatkozott volna. Még a 20. század első felében is rá volt kényszerítve a népesség nagy része, hogy a mezőgazdaságban találja meg a kenyérszerzés módját. A termelés és a fogyasztás nem a piaci viszonyokhoz alkalmazkodva szerveződött, az önellátásnak, a hagyománynak meghatározó szerepe volt és maradt mind a termelésben, mind a fogyasztásban. Ezt az állítást nem cáfolja az a tény, hogy bizonyos tájakon, birtokokon európai színvonalú termelés folyt. A 19. század második felében az Alföldön végrehajtott folyószabályozások és ármentesítések következtében megteremtődött a kiterjedtebb, korszerűbb mezőgazdálkodás lehetősége, de ezzel tájanként eltérően, és nem mindig kellő hatékonysággal tudtak élni a földművesek. A jobbágyfelszabadítás a föld nélküli nincstelenek hatalmas tömegét megfosztotta az elemi lehetőségektől is, a magántulajdon korlátlan és mindent kizáró érvényesülése lett a meghatározó. Összességében tehát egy megkésett gazdaság- és társadalomfejlődés útján lassan előrejutó paraszti világ az, ami erre a korra jellemző. A megkésettség okán ebben a világban nagyon sok, a mindennapi életet átszövő archaikum őrződött meg és tartotta életben a múltat. Ebbe a paraszti világba azonban törvényszerűen beleavatkozott a jobbra, többre törekvő emberi szándék, a változás, a változtatás szándéka. Főleg a középparaszti réteg volt az, amely ebből a zsákutcás állapotból a kiutat kereste. Azok, akiknek béklyót jelentett a termelési és a közösségi kötöttség, akik nem elégedtek meg azzal,