Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - KÖVÉR GYÖRGY Kisemberek nagy (élet)történetei

folytatódott. A harmincas években azonban még nagyjából sikerült a kereteket megtartani.

9 Tárai Pál visszatekintő értékelésében a legnagyobb csapás egyértelműen 1944/1945 - így együtt említve -, az ugyanis maga volt „a fizikai megsemmisülés". 1944-hez kötődik a visszaemlékezésben az a talán nem túlértelmezetten szimbolikus (expressis verbis!) kulcstörténet, amelynek során a németek megszállta tőzsdeépületben, a cég irodájában sikerült kihúznia a vészév végét. „A tőzsdeépület német megszállás alatt volt. Katonai istálló volt a Zoltán utcai oldalon. En pedig 44 novemberében fogtam magam és bementem az irodába. Azt mondtam a [Nádor utca] 27. számú portán [az altiszt] Nyergesnek, aki tőlem havi díjazást kapott, mert az iroda kulcsai nála voltak, úgy volt szokásos... Mondtam: »Nyerges, én bemegyek most az irodába. Maga tudja, hogy az irodakulcsok mindig nálam voltak. « Értelmes ember volt. »Igen, Nagyságos úr. « »Ha engem keresnének, vagy bármi történne, maga nem tudta, hogy én itt vagyok. Magánál kulcs nem volt. A kulcs mindig nálam volt. Maga viszont minden elsején bejöhet hozzám és kap száz pengőt. Megértettük egymást. Rendben van. Köszönöm. Velem nem kell törődni.« Központi fűtés, telefon, világítás. Ott vészeltem át... Volt egy érdekes incidensem... Belövést kapott az épület. A fiam akkor velem volt ott. Munkaszolgálatból oda menekült. Az ablak benyomódott. Hideg volt. Menjünk el a fivéremhez, akinek keresztény felesége volt.... Félzsidó vagyok egyébként, az anyám katolikus volt, ezáltal én könnyebben tudtam védekezni. Egy szép napon elhatároztuk, hogy elmegyünk. Ez volt karácsony napján. Azt mondja nekem a Nyerges, mikor megmondtam, hogy ki akarunk menni: »Nem lehet kimenni, csak engedéllyel, mert őrség van a kapunál. « »Ki ad engedélyt? « »Van magyar parancsnokság... Vitéz Végh főhadnagy úr a parancsnok. « Bementem oda és azt mondtam neki: »Kerem. Nekem itt van az irodám. Jöttem megnézni, hogy mi van. Budán nem mertem maradni. Szeretnék ittmaradni.« »Itt nem lehet maradni. Itt civil nem tartózkodhat. « Mondom: » Akkor kérek egy kilépési engedélyt. « A kilépési engedélyt az őrségen felmutattam és kimentem. Január 12-én fölszabadultunk. Ez volt a nóta vége. " A neheze azonban ezzel nem ért véget. Sikerült ugyan még néhány kisebb üzletet lebonyolítani, ám hamarosan történetének szerzője és szereplője úgy értékelte, hogy az út már csak „két helyen végződhet: vagy a rendőrségen, vagy az inszolvenciában [fizetésképtelenségben]. Egyiket sem óhajtom. En nem csinálok rendőségi üzleteket, én nem vagyok hajlandó inszolvens lenni. A Snürmacher Pál és Társa egy rendes hajó volt, a zászlók fenn voltak, most elsüllyedünk. Becsukjuk a boltot. " S bár társa még tovább próbálkozott, az önálló cég (és ezáltal az önálló egzisztencia) korszaka Tárai Pál számára nyilvánvalóan véget ért.

10 Jóllehet hátra volt még TÁRAI Pál-interjú, 1985. „... még a zsidótörvények előtt megtiltották a banküzleteket. Nem tarthattam számlákat... Volt ilyen pénzügyminisztériumi rendelet. Úgyhogy akkor alapítottam egy részvénytársaságot, Ertékpapírforgalmi és Kereskedelmi Rt. Ugyanott volt a helyisége, az igazgatósága, a főkönyvelő... és ment tovább a verkli... a TEBE ellenőrzésébe kerültem bele, harmadik kategóriájú pénzintézet lettem... " TÁRAI Pál-interjú, 1985. ,A zsidó időkben aztán nagyon jó választásom volt, mert volt egy fiatalemberem, aki úgynevezett remissierként dolgozott, üzletszerzőként, akit Lakatos Lászlónak [hívtak] és a miniszterelnöknek volt az unokaöccse. Odavettem. És még volt egy nagyon rendes emberem, a Mészöly László, akit a MOKTAR-hoz behoztam és aztán a Nemzeti Banknál nem tudom milyen karriert csinált. A Lakatoson keresztül istenien voltam informálva kormányzati dolgokban... "