Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

HELYTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - PINTÉR ILONA Pataj vásári pere (1810-1838)

mellett jelentené meg azon kérését, hogy az elkezdett háborgatástól és a lakosok keserítésétől szűnne meg a t(ekinte)tes úr, mi ugyan semmiben sem akarjuk a t(ekinte)tes úrnak törvényes jussait bántani. És azzal onnan eljővén, csakhamar utána jönnek azzal az izenettel, hogy a t(ekinte)tes úr újabban elkezdette háborkodását a morgónál. Melyre való nézve városunk bírája tanácsot gyűjtvén a városházánál, amint feljebb is mondatott, és a tanács gyűlésre beszólítván a városnak értelmes érdemesebb lakosait, a dolognak mibenlétét szívfájdalommal eleibek terjesztette, holott is egyező akarattal világos jussainknak fenntartása meghatároztatott. Mind az öt országos vásárok pedig mostan uralkodó legkegyelmesebb Felségünknek újabb királyi adománylevele mellett Pataj városának, annak lakosainak előmenetelére és boldogságára lévén hagyva és ajándékozva, azt senkinek másnak nem engedhettük, azért is annak rendi és szokott módja szerént az akkori vásárnak gyakorlásához hozzáfogtunk. Minthogy pedig a t(isztelt) uraság ezen vásárt is, valamint a péter-pálit erővel el akarta foglalni, és az arra való készületeket nyilván meg is tette, szükségképpen azt kellett a vásár felszabadítására publicáltatnunk, hogy a vásár a városé lévén, a szükséges cédulák és passusok váltását a bíróságnál

120 lehet megtenni. De nem előtte való dobolással, hogy majd újságot fognak hallani, ezen gyermeki gondolat eszünkben sem volt. Megértvén a t(ekintetes) arendátor úr ezt, elsőbb tisztjei által, azután pedig maga tiltott bennünket a vásároktul, de mi tisztelettel azt declaráltuk,

121 hogy a város ebbéli jussától (kezében lévén a privilégium) el nem állhat, és azt nem engedheti. Mely declarationkra

122 indulatba jővén a tisztelt uraság, mindnyájunknak, kik a cédulaházban voltunk, méltatlan szemrehányásokat tévén bennünket nagy bosszúsággal, fenyegetésekkel és lealázásokkal elhagyott. De ellenünk felgerjedett haragját meg nem fojthatván, csakhamar visszajött, és azt vetette elébünk, hogy: Mi módon bátorkodunk a nemesi jussokba gázolni, miért kénszerítjük arra, hogy a vásárra hajtott marháitól helypénzt fizessen? Mondván, ő ugyan kész cédulát váltani, sőt kénszerített a cédulaadásra bennünket, így szólván: Ha 100 ft-ot kell is érte fizetni, megadja, de azután majd meglátja a város, mit nyer vele. Hogy a marháit a város hadnagya letartóztatja és cédula nélkül kibocsájtani nem akarja, s több efféle praetextusokkal

123 érdekelvén és vexálván

124 bennünket, mi a legcsendesebb magunk mérséklésével és belső tökéletes érzéssel azt feleltük: T(ekinte)tes úr, méltóztasson meghallgatni bennünket, és méltóztasson megszűnni háborgattatásunktól, mi nem földesurainknak, de akármely nemesembernek sem szoktunk marháitól helypénzt venni, és arra kértük emellett, hogy mutattatná meg azon embert, aki marháit letartóztatta és cédulaváltásra kénszerítette, mi érdeme szerént megfogjuk büntetni, és ennek kikeresésére esküdt személyt is küldöttünk, de senkit sem tudván mutatni általláttuk azt, hogy a dolog csupa kötelődzés volna. (...) Az is mondatik a t(ekinte)tes arendátor úr által, hogy a vásár elfoglalása által 600ft-tal legalább megkárosíttatott, melyre mi azt feleljük, hogy egy xr-ban sem károsíttatott meg, mert a jövedelem a várost illetvén, ahhoz másnak senkinek jussa nem lehetett. Különben pedig a jövedelem n(em)z(e)tes Jeszenszky János úr 120 a vásárbíróknál 121 kinyilvánítottuk 122 kijelentésünkre 123 ürügyekkel 124 zaklatván