Bács-Kiskun megye múltjából 18. (Kecskemét, 2003)

TÖRTÉNELEMFORMÁLÓ SZEMÉLYISÉG - VAJDA ZSUZSANNA Sodrásban: a személyiség és a történelem

Bár a tömegmegmozdulások nem azonosak a történelemmel, és mégcsak arról sem tudunk általános szentenciákat mondani, hogy milyen szerepet játszanak benne, kétségtelen, hogy vannak időszakok és helyzetek, amelyekben egyének sokaságának egységes fellépése tapasztalható. Mint a fentiekből látható, a marxizmus torzítása éppen az volt ezzel kapcsolatban, hogy úgy gondolták: az azonos helyzetű egyének, mondjuk, bérmunkások, vagy parasztemberek, ugyanolyan érdekekkel jellemezhetők, az egységes cselekvés tehát voltaképpen valamilyen közös elhatározás következménye. Magyarázhatjuk az egyének egységes részvételét egy egészen más irányból, úgy is, hogy azt képzeljük: mint egyének az érdekek és szándékok tarkaságával jellemezhetőek. Ezen az alapon azonban az akciót legfeljebb az egyének egy részének motivációjával lehet összekapcsolni, a többiek vagy passzív, vagy szükségképpen tudatlan félként vennének részt benne. Márpedig így nem támasztható alá a cselekvők motivációjának döntő szerepe. Nem igazít el a kérdésben az sem, ha a hiedelmeket, ezt a mai pszichológiai megközelítésekben egyre fontosabb szerepet játszó kategóriát tesszük meg az egyéni cselekvések fő meghatározójának. A hiedelmek fontosak az egyéni cselekedetek motivációjában, de a történelem alakításában betöltött szerepük vizsgálatához azt kellene elemezni, ami a szociálpszichológiai irodalom látóterén is kívül marad: milyen kapcsolatban vannak a hiedelmek a valósággal. Hiszen, ha a hiedelmek valami egészen mást tartalmaznak, mint ami az egyén helyzetét ténylegesen befolyásolja („hamis tudat"), akkor az egyén szintén nem cselekvő a történelemben. Ha viszont a hiedelmek reális helyzetek autentikus tükrei, és e hiedelmeket kell okolnunk a közös cselekvésben, akkor mégiscsak a marxizmusnak van igaza: a közösen fellépő egyének helyzetében, vagy annak megoldásában vannak, vagy lehetnek közös mozzanatok, s V - h\ .. jíüílsi annsllsmh Ahhoz, hogy kijelentsük: az egyének aktívan csinálják a történelmet, még azt is el kellene fogadnunk, hogy valamennyien pontosan tudjuk, történelmi távlatokban mi lesz a cselekedeteink következménye. Ha az egyének csinálják a történelmet, akkor szándékaik, cselekedeteik vektorként viselkednek és valamilyen logikusan követhető rendszer szerint összegződnek történelmi eseményként. Erről pedig tudjuk, hogy nem felel meg a valóságnak. Igazság szerint még a kifejezetten politikai célú cselekvés kimenetele sem mindig az, aminek a cselekvő szánta: mint ismeretes, ez a probléma intenzíven foglalkoztatta a huszadik századi egzisztencializmus gondolkodóit. Hétköznapi akcióink ugyanakkor nem kifejezetten politikai célzatúak, még az sem gyakori, hogy egyáltalán végiggondoljuk, hogy valamilyen tevékenységünknek makroszintű kihatásai is vannak, ütjji'tyga - nísd^neniobij Felvethető egy másik megoldás: a kauzális kapcsolat nem igazán szoros. John Elster vélekedése szerint éppen ez a metodológiai individualizmus lényege: ebben a gondolatmenetben nem úgy építjük fel a kauzális kapcsolatokat, hogy ha A, akkor B, hanem úgy, hogy ha A, akkor néha B, illetve néha C, D, E vagy F - szögezi le. Ez a megállapítás bizonyos fokig egybecseng a történelmi antropológia kortárs képviselőinek álláspontjával, amely szerint csak a korlátozott racionalitás keretein belül lehetséges a folyamatok rekonstruálása. Csakhogy a kauzalitáson alapuló predikció, sőt Popper óta ennek egy szigorított válfaja, a falzifikáció a tudományos gondolkodás kritériuma. Egyszerűbben fogalmazva, a tudományosság éppen abban különbözik a hétköznapi szemlélettől, hogy oksági láncolatokat keres, ennek alapján előrejelzéseket kockáztat meg, és ezekért vállalja a felelősséget - ebben különbözik a