Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)
MAYER JÁNOS Az elűzött észak bácskai svábok németországi beilleszkedésének néhány kérdése
kapcsolatokat. Miután az ő esetükben a kulturális különbség korántsem volt olyan nyilvánvaló, sokkal inkább az őshonos lakosság társaságát keresték. Az idézett statisztikák adatait is inkább az ő házasságkötéseik emelik.) Még ennél is ritkább volt a helybeli lakosokkal kötött házasság. Ha felületesen vizsgáljuk a dolgot, akkor egyszerűen elintézhetnénk azzal a kérdést, hogy a kölcsönös elzárkózás volt mindennek az oka. Mélyebb vizsgálattal az is kideríthető azonban, hogy itt egy többé-kevésbé tudatos stratégiáról is szó van, ami az ötvenes években még meghatározta az elűzöttek társadalmi kapcsolatait, később viszont elsikkadt. A hatvanas évektől, tehát a következő generációtól kezdve ezek a motivációk már másodlagos jelentőségűvé váltak. Egyrészt a Duna menti svábok eleve szigorúan zárt közösségeket alkottak még az új hazában is. Másrészt szerény anyagi helyzetük miatt amúgy sem számítottak „jó partinak" a helyiek számára. Ám furcsa módon a tiltások nem is annyira a helybeli lakosságtól, hanem az elűzöttek idősebb generációjának részéről érkeztek. A visszaemlékezők szerint a helybeli fiatalokkal általában kifejezetten jó volt a viszony, de többen ehhez azt is hozzátették, hogy ezt a magyar svábok részéről egyfajta kisebbségi érzés árnyékolta be. Ez azt jelentette, hogy sokan közülük nem is mertek gondolni arra, hogy köztük és a helybeli fiatal lányok, fiúk között szerelem vagy házasság létrejöhetne. Sokan azt gondolták, hogy létezett egy kimondatlan határ, egy láthatatlan fal, amelyen a személyes kapcsolatok nem léphettek túl. 69 Hogy így volt-e valóban, ma már nehéz lenne eldönteni. De mi lehetett az oka a magyarországi sváb szülők elutasításának? Véleményem szerint mindez a már említett vallási-kulturális különbség mellett két tényezőre vezethető vissza. Az egyik az, hogy az elszenvedett sérelmek és a saját vagyon elvesztése ellenére az emberek (és jelen esetben a családok) megítélését még mindig a régi, vagyoni alapú értékrend határozta meg. A magyarországi svábok számára érthető módon a helyi németeknek az a csoportja jöhetett számításba, amelyik szociálisan hasonló helyzetben volt hozzá, hiszen az elit körökkel nem is kerültek kapcsolatba. Az idősebb generáció számára önmaguk megítélésében azonban nem a fennálló helyzet volt a mérce, hanem a Magyarországon maradt, többnyire jóval nagyobb vagyon, és - bármilyen ellentmondásosan is hangzott mindez az adott időben - ennek alapján a helybeliek közül nem mindenkit éreztek magukhoz méltónak a házasságra. Persze ennek ellenére is születtek házasságok, főként helybéli nők és elűzött férfiak között, de ez gyakran a család és a rokonság rosszallását is maga után vonta. A másik tényező pedig azzal függ össze, hogy az idősebb generáció legalább az ötvenes évek közepéig szilárdan hitt abban, hogy hamarosan vissza lehet majd térni Magyarországra. Sokan közülük az elűzetést olyan ideiglenes állapotnak fogták fel, ami a politikai kurzus változásával hamarosan módosulhat, és akkor mindenki hazatérhet. Ebbe az elképzelésbe viszont egy helybeli házastárs nehezen fért bele, hiszen az aligha lenne kész itt mindent feladni, és a számára teljesen idegen Magyarországra távozni. Ez a felfogás 1956-ig biztosan nem volt elhanyagolható, de a forradalom bukása hamarosan lelohasztotta a politikai visszarendeződéshez és a visszatéréshez fűzött reményeket. Hogy a társkeresés mennyire tudatosan a fent leírt módon zajlott, annak jellemző példái a Magyarországról elszármazott németek lapjának, az Unsere Postnak az ötvenes években megjelent számai, amelyeknek akkor házassághirdetési rovata is volt. Ezekből az apróhirdetésekből is látható, milyen kritériumok alapján kerestek maguknak partnereket az elűzött fiatalok: a másutt szokásos külső „paraméterek" 69 Beszélgetés J.K-val, G.K.-val, S.J.-vel, P.S.-sel Schwabmünchen, 1997 december, BietigheimBissingen, 1996 november. Felvétel a szerző archívumában.
