Bács-Kiskun megye múltjából 12. (Kecskemét, 1993)

Ö. Kovács József BETELEPEDÉS ÉS LAKOSÍTÁS KECSKEMÉTEN A XVIII-XIX. SZÁZADBAN (Különös tekintettel a zsidók helyzetére)

gőforintban (pft) állapították meg, melynek egyharmada a tüzipénztárba ment, kétharmadát pedig egyrészt az árva és talált gyermekek nevelésére, táplálására, másrészt közcélokra fordították. 1816-ban azt is rögzítették, hogy kit tartottak ún. kecskeméti „helyes lakosnak": aki innen származik, saját maga hivatalos lakosi joggal rendelkezik, állandóan a városban lakik és viseli a közterheket. Az idegenek számát igyekeztek visszaszorítani, a lakosi joggal nem rendelkezők ezért sem szerezhettek ingatlanokat. Ez ugyanakkor azt is jelentette, hogy csak a háztulajdonosok juthattak haszonbérleti vagy örökös földhöz. Akinek nem volt háza, az földet (kivéve szőlőt) csak örökléssel szerezhetett. Ez a feudális rendelkezés igen nagymértékben sújtotta például a zselléreket. A lakosítás legbiztonságosabb és elismert útja az volt, ha a kérelmező itteni lakos lányát vette feleségül és egyébként „czégéres vétekben magát meg nem rovatta." Az 1850-es években különösen sokat panaszkodtak a vidéki lakosság tömeges betelepedésére, éppen ennek meggátlására 100 pft-ra emelték a lakosi díj összegét, melynek nagyságát halványan érzékelteti, hogy Milh

offer István orvos bevallott évi jövedelme is ugyanennyi volt. Az 1873. évi szabályrendeletben — hivatkozva az 1871. XVIII. tc-re — rendőrkapitányi hatáskörbe helyezték a betelepedő idegenek nyilvántartását. Kétféle lakosi díjat különböztettek meg: a 40 és a 200 Ft-os tételt. Mindkét pénzösszeg fele a polgári kórház, illetve a szegényalap kasszáját gyarapította. A korábbi gyakorlatnak megfelelően azok a személyek, akik helybeli nőt vettek feleségül, csupán a kiszabott pénz 50%-át fizették. A kisebb lakosi jogúak (40 Ft) a mindenki számára biztosított jogokon kívül egyedül a belső határban fekvő közlegelőkön legeltethettek: 1 db fejőstenehet és 2—3 sertést. A nagyobb lakosítási összeget fizetők több előnyt élveztek: ház- és földbirtoklás és állandó bentlakás feltétele mellett az egyéb törvényes jogokon kívül a városi közlegelőkön korlátozás nélkül legeltethettek az ún. „birtokos helybeli rendes lakosokkal" egyenjogúan. Az 1880. évi szabályrendelet már jóval több polgári vonást mutatott: az 1876. évi 5. tc.-re alapozva rögzítette, hogy minden honpolgár betelepedhet, kivéve azokat, akiket büntetés vagy bűnvádi eljárás terhel, illetőleg szegénységük miatt magukat nem képesek ellátni. A rendeleteket természetesen szinte minden időszakban megszegték, így például a mesterlegények bejelentkezés nélkül telepedtek be, kötöttek házasságot, mások pedig kertészként húzódtak meg a törzsökösök között vagy a nemrég beköltözöttek házaiban. Nyílván a rossz tapasztalatok birtokában kötelezte a tanács a lelkipásztorokat arra, hogy a házasulandók nevét minden vasárnap közöljék a strázsamesterrel, s szigorúan tiltották az engedély nélküli esketéseket.