Bács-Kiskun megye múltjából 11. (Kecskemét, 1992)

Életutak - TÓTH Ágnes: Beszélgetés Balanyi Bélával

Hogyan került a Kecskeméti Állami Levéltárba? Miután megkaptam a diplomámat, 8 évig Nagykőrösön városi tisztviselő voltam. Az első időszakban mindent csinálni kellett amit csak rám bíztak, a pártmunkától a szakszervezeti munkáig, de főként különféle hivatali munkákat. Az volt az érzésem, hogy mindenhova engem osztottak ahol valami nehézség volt. Ahogy a front elhaladt, tulajdonképpen önszorgalomból azonnal nekiláttam Nagykőrös levéltárának a bemenekítéséhez. A városnak nagyon komoly levéltára volt, s az iratanyagot a háború alatt a város környéki szőlők présházaiban és pincéiben rejtettük el. Emlékszem, abban az időben nem volt nagyon tanácsos a várost elhagyni, mert még minden megtörténhetett. Én is egy orosz kiskatona kíséretében mentem ki, s először a törökkori iratanyagot menekítettem be. 1945. április 3-án Nagykőrösön kineveztek levéltárnoknak. De ebben az időben a múzuem és a könyvtár kulcsa is nálam volt. A levéltár számára a volt kaszárnya tiszti épületét kaptam meg, 10 lakóval. Az épületben egy ajtó sem volt zárható. El lehet képzelni, hogy micsoda hadakozásba került előbb a lakók kiköltöztetése, majd az anyag lagalább viszonylagos őrzésének a biztosítása. A levéltár rendjét magam, hat hónap alatt állítottam helyre. 1949 őszén szóltak nekem a városnál, hogy nincs tovább mód az alkalmazásomra. Ekkor szerveződött a LOK. Megkerestem Borsa Ivánt aki átvett engem. A LOK utasítására 1950 augusztusában Nagykőrös város levéltárát át kellett szállítani Kecskemétre. így, az anyaggal együtt kerültem át Kecskemétre. Akkor itt az igazgató Leidecker Jenő volt, aki nem sokkal ezután, 1953-ben átköltözött a Dunántúlra. Akkor kértek meg, hogy vállaljam el az igazgatóságot. Nem akartam, mert apám második felesége egy kulák asszony volt, és el akartam kerülni, hogy emiatt támadjanak, vagy, hogy ez bármikor fölhasználható legyen ellenem. De Borsa azt mondta: nem baj majd elintézi, hogy ne zaklassanak emiatt. Milyen emélkeket őriz az- „ötvenes évekből", abból az időszakból, amikor a szocialista munkamozgalmat a levéltárakra is kiterjesztették. Tudja, ma sem állíthatná senki hogy Magyarországon a levéltárak anyagi helyzete rózsás, vagy, hogy a bőség zavara miatt nem tudják mihez fogjanak. Ennek épp az ellenkezője jellemző. De a levéltárak munkájáról az 50-es években íródott LOK értékeléseket olvasgatva az az ember benyomása, hogy ceruzacsonkok és papírfecnik számolgatása — számontartása, a tintával való tervszerű spórolás legalább olyan fontos volt az egyes levéltárak megítélésében, mint a szakmai munka. Azért az nem egészen így van. Az biztos, hogy rettenetesen szűkös anyagi viszonyok között kellett végeznünk a munkánkat. A fizetéseink elmaradtak a megyei tisztviselők fizetései mögött. De nagyon élesen ezeket a munkaversenyre vonatkozó hülyeségeket azért a levéltárak-