Bács-Kiskun megye múltjából 11. (Kecskemét, 1992)

Életutak - TÓTH Ágnes: Beszélgetés Balanyi Bélával

ban nem lehetett csinálni. Persze időről-időre kitaláltak ilyeneket, hogy pl. akit elvisznek katonának az ne vegye föl az utolsó havi fizetését, hanem ajánlja föl valamilyen nemes célra, hisz a következő hónapokban — a katonaságnál — már úgy is a magyar állam gondoskodik róla, így nem lesz szüksége a fizetésére. Ezeket a fölszóllításokat azért nem vették túl komolyan az emberek. Persze levéltárakban is voltak olyanok, akik túlhajtották ezt az egészet. Néhány akarnok sokszor olyan szöveget levágott az igazgatói értekezleteken, hogy rossz volt hallgatni. Persze a többség nem vette komolyan, igaz nem is szólt ellene. De hát azok olyan idők voltak, amikor a hallgatás is különállást fejezett ki és bún volt. Hogyan emlékszik az igazgatósaga alatti időszakban milyenek voltak a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban a szakmai munkavégzés lehetőségei körülményei? Azt mondhatom, hogy 22 éves levéltári szolgálatom, s 20 éves igazgatói működésem időszakából nem emlékszem olyan időszakra, amikor a levéltár munkakörülményei, az iratanyag elhelyezésének lehetősége jónak mondhatók lettek volna. A mai gondok gyakorlatilag kezdettől fogva fönnálltak, s ami kicsit — főként a raktárterek bővítését — például én is elértem, az mindig kevésnek bizonyult. Amikor 1953-ban igazgató lettem az első dolgunk a kint lévő iratanyagok fölmérése és azok beszállítása volt. A községek levéltárait nagy pusztulás érte a második világháború alatt, így a megmaradt iratanyag beszállításával nem lehetett tovább várni. Az 50-es évek rossz közlekedési viszonyai között, még a kerékpár volt a leggyorsabb közlekedési eszköz. így azzal jártam a megyét. De szabályosan versenyt kellett futni a Melléktermék és Hulladék Begyűjtő Vállalattal is, mert az is ebben az időben kezdte a tevékenységét. Sokszor csak az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni, hogy a vállalat által már fölvásárolt községi iratanyagokat ne szállítsák el a papírgyárak zúzdájába. De gondot okozott a határszéli községekbe a bejutás is. Léptenynyomon ÁVO-sok állítottak meg, akik hol elfogadták, hol nem az igazolványom. Különben is nagyon szomorú évek voltak ezek a falvak lakóinak életében. A határ — emlékszem mintha most lett volna — gyönyörű volt, a kalászosok szépek, s az emberek éheztek. Csikérián egy Szlovákiából áttelepített magyar családnál aludtam két éjszaka, s mikor eljöttem ott hagytam náluk azt a darab kenyeret ami nekem megmaradt. Akkor már hetek óta nem láttak kenyeret. A begyűjtött és elszennyezett iratanyagok selejtezése, rendezése, segédletekkel történő ellátása két évtizedig tartott. A tudományos föltáró munka csak ezek után kezdődhetett el. Nem sikerült elérnem, hogy Baja város levéltárát ideszállítsák. Az 50-es években Pécsre vitték, s csak 1966-67-ben szállították Kecskemétre. Az anyag rendezet-