Bács-Kiskun megye múltjából 7. - Gazdaságtörténeti és demográfiai feldolgozások (Kecskemét, 1985)

A migráció Kecskeméten 1662—1711 között

mes részletesebben is megvizsgálni a távozás okát, körülményét. 1699-ben olyan jobb módú gazdákról van szó, akik rövidebb Kecskeméten való tartózkodás után hazatértek. A rájuk eső évi adójukat részben vagy egészben ki is fizették. Rajtuk kívül a felszabadító háborúk idején hasonló vagyonú család szinte nem is távozott el Kecskemétről. Az azt megelőző évtizedekben jóval többen vannak, akik számottevő vagyonnal távoztak. Közülük csak Kis Márton esetében tüntették fel, hogy „elment a régi helyére." A többinél csaknem mindig az „elszökött" jelölés található. Közöttük van Szőke Imre is, aki 30 vadszámmal rendelkezett, és Soltra szökött. Antal Tamás, aki 46 és fél vadszám után volt köteles adózni, tehát kimondottan jómódú cívisnek számított, Pápára szökött. A hasonló vagyonnal rendelkező Retkes Gergely neve mögött is az „elszökött" megjelölés áll. Feltétlenül figyelemre méltó, hogy 1674-ben a 15 vadszámmal rendelkező István Kovács, 1682-ben a 10 vadszámmal rendelkező Gergely Kovács (tehát mindkettő iparos) is az elszököttek között találhatók. Rajtuk kívül iparos csak ritkán található a szökésre kényszerülők között, ezek viszont kivétel nélkül csaknem teljesen vagyontalanok. Még egy jelentősnek mondható mezőváros mindennapi életét is számottevően befolyásolhatta az évenkénti 5—7%-os migráció, a lakosság nagyarányúnak mondható mozgása, változása. A közbizt onságot, a vagyonbiztonságot, a kialakult szokásokat, egyáltalán a közösség egész közérzetét befolyásolta ez a szünet nélküli mozgás. Éppen ezért nem érdektelen felvázolni, hogy fogadta a város mint hatóság a jövevényeket, és hogyan fogadta a lakosság, a magánemberek sokasága őket. A közös sors tudata feltótlenül kialakított a városban lakók részéről egyfajta együttérzést a menekülni kényszerülőkkel, nyilvánvalóan ezért is fogadta őket be a város. A humanitárius gesztus ugyanakkor nem zárta ki azt, hogy az ide költözőkben, menekülőkben ne keressenek, lássanak potenciális munkaerőt, vásárlót, illetve fogyasztót is. A közbiztonság megőrzése ugyanakkor kötelezővé tette a garázda elemekkel szembeni szükséges védekezést is. A nagy vásárok, a hétköznapok nyüzsgő élete, a különféle csapatok gyakori előfordulása egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy az idegen megszokottá vált a városban. A magánemberek részéről érdemi elutasítás megnyilvánulásáról nem maradt fenn feljegyzésünk. A város mint hatóság annál inkább kellett, hogy őrködjön a vagyon és közbiztonság felett. Ezen törekvése határozatok formájában is rögzült, miként ezt az 1678-ban elfogadott statútum is jelzi. „Ha Kecskemétre valamely ember házához \idókrül és más helyekrül valamely személy vagy házas ember, akár özvegy asszony, akármely személy legyen az, bejön, minden ember tartozzék a zsellértől jó végire menni: honnét jött, miért jött, 1$.