Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)

Bél Mátyás: A kővári kerület története - Bevezetés a fordításhoz

Kővárvidékének teljes leírása a mai napig nem jelent meg nyomtatásban, de a Bél Mátyás halála után 1753-ban kiadott Compendiumban megtaláljuk a Kővárvidékéről szóló részt is. Ez a rövid összefoglalás betekintést nyújt abba, hogyan dolgozott a Compendium első kiadója, Tomka-Szászky János/'

3 és menynyiben használta fel Bél Mátyás részletesen kidolgozott leírását a tankönyv célzattal összeállított összefoglalásban. Az összehasonlítás kedvéért Bél Mátyás művének fordítása után csatoljuk a Compendium vonatkozó latin szövegének a fordítását is. A szövegek segítségével maga az olvasó is elvégezheti az összehasonlítást. Annyi megállapítást magunk is előrebocsáthatunk, hogy Bél eredeti művének felhasználása teljesen bizonyítottnak tekinthető. Elég, ha arra hivatkozunk, hogy a hegyi járás meghatározásakor a Bélnél is hibás helyesírású román „pegyalulire", azaz „a hegyeken" elnevezést Tomka-Szászky változatlanul vette át Bél kéziratának szövegéből. Mielőtt az eredeti szöveg fordítását közreadnánk, szükségesnek látjuk leszögezni, hogy a szövegben előforduló latin „Valachus" szó magyar megfelelőjeként az „oláh" jelentést nem faji előítéletből, lekicsinylésből vagy éppen gúnyolódásból használtuk, hanem azért, mert a korabeli irodalomban — még az 1910. évi hivatalos statisztikában is — kivétel nélkül evvel a szóval találkozunk. Különben is, ha nem tennénk, akkor lefordíthatatlanná válnék a hegyi járás 4. falujának, Románfalvának a szövege, ahol a szerző a román és oláh szavakat együttesen használja. Egyébként Bél Mátyásnak valóban nincs jó véleménye a vidék román lakosságáról. Véleményében mindig általánosít, és gyakran nevezi őket lustáknak és rablásból élőknek. Előítélete velük szemben végigvonul az egész művön. Nem vizsgálja elnyomott, nyomorúságos helyzetüket, hanem sokszor súlyos ítéletet mond róluk. Ez azonban természetes : Bél Mátyás sem vonhatta ki magát — minden felvilágosult gondolkodása ellenére sem — kora nemesi társadalmának általános gondolkodása alól. Még egy kérdésre kell kitérnünk, amelynek elhallgatása sérthetné a velünk szomszédos nép hagyományait és egyben a történelmi igazságot is. Ez Pintea Gligor

44 ügye. (A magyar történetírók Pintye néven emlegetik.) Bél egyértelműen rablóvezérnek tartja Pintyét, aki 80 emberével akkora kárt okozott, amekkorát még egy nyílt ellenség sem okozhatott volna. Már tárgyilagosabb felfogásban ír Pintyéről Palmer Kálmán többször idézett művében.

45 Szerinte ez a híres haramia, akinek a nevéhez helyi mondák és hagyományok nagy száma fűződik, rablásaival és pusztításaival állandóan rettegésben tartotta Nagybánya és Kapnikbánya környékének lakosságát. Palmer közli Nagybánya városának 1703. augusztus 14-én kelt jegyzőkönyvét, amelyből kiderül, hogy Pintye, aki felajánlotta a szolgálatát és szabadcsapatát Rákóczi fejedelemnek, kisebb csapattal Nagybánya város kapuihoz érkezett, és követelte a városnak Rákóczi részére történő átadását. Eleinte tárgyalás kezdődött, de ez elakadván Pintye és emberei igyekeztek csákánnyal betörni a városkaput. A jegyzőkönyv szerint „a lakosok puskához kényszerültek nyúlni, és a puskázás közben a megmondott Pintye meglövettetett, mivel ő az ország uttyán sok ártatlan vért ontott, ő neki is vére az ország uttyában az kapu előtt kiontatott, teste penig, mint gonosztevőnek tiszteség nélkül a Várdombon belül az kerítésen eltemettetett". A jegyzőkönyv tehát egyértelműen haramiának tartja Pintyét, de Palmer közli a maga felfogását is: „Nem valószínűtlen, hogy Pintye a hírhedt haramiáknak azon fajtájához tartozott, akiket inkább elkeseredés és bosszúvágy, mint merő rablási szándék vitt a zsiványéletre. Sőt az se lehetetlen, hogy csak egy merészebb kiadása volt azoknak a kurucz csapatvezéreknek, kik alkalomadtán nem