Bács-Kiskun megye múltjából 6. - Helytörténeti források és szemelvények a XVIII-XIX. századból (Budapest, 1982)

Bél Mátyás: Pest-Pilis-Solt vármegye - Forrásközlés

csak Lazius a halálozási éven kívül azt az évet is megjelölte volna, amelyben érsek lett. Jacobus Saddoletus bíboros (o) levelei között három olyant lehet találni, amelyeket ehhez a mi emberünkhöz intézett: ezek közül a korábbiakat 1539-ben írták, a későbbit pedig 1540-ben, és mindegyik elején írva ez olvasható: „Jacobus bíboros magyar Frangepán Ferencnek, az egri püspöknek." Tehát akkor Rómában nem tekintették érseknek, különben Saddoletus nem hallgatott volna el egy ilyen fontos méltóságról; főleg, amikor a magyar egyházak főpapi méltóságáról, valamint Ferenc méltóságának megerősítéséről ír. De hallgassuk meg magát Saddoletust, ezt a nemcsak ékesszólót, hanem olyan embert, aki ismerte annak a kornak ügyes-bajos dolgait, hogyan ír Frangepánnak: „Megkaptam a számomra igen kedves leveledet, amelyben azt a nagyon természetes dolgot, ami veled szemben kötelességem, igen sokra látszol értékelni. Mintha én nem lennék köteles így cselekedni; vagy volna valami, amivel ne tartoznék a te kiváló jellemednek és irántam tanúsított szeretetednek. Pedig ellenkezőleg, bármiféle alkalmam adódik, hogy neked kedveskedjem, és számodra kedvező dolgot cselekedjem, úgy élek a lehetőséggel azért, hogy azt gondolhassam, én kapok tőled (valami) baráti szolgálatot. Ugyanis mi az, amit inkább tennünk kell, minthogy kedvezzünk a derék embereknek, és jogos tisztségekkel méltányoljuk a kiváló férfiak erényeit, amilyen te is valóban vagy? Különösen a közöttünk létrejött oly nagy barátság alapján, melyet nemcsak a kölcsönös jóakarat, hanem a vendégbarátság joga is szentesített. Ne gondold ugyanis, hogy el tudnék feledkezni arról az emberségről, amelytől vezettetve betértél Carpentoracteba, hogy engem meglátogass. Ekkor bizony igen nagy élvezetemre szolgált a te látásod és a veled való beszélgetés. Erről megírtam a pápának azt, amit jónak láttam. Főképpen arra törekedve, hogy ha előzőleg talán sértette volna is őt, a te természetedben vegye figyelembe és lássa be, hogy a lélek lendülete és a szabadság között igen nagy különbség van. Amit az egyházaidban való megerősítésednek elhalasztásáról írsz, amikor a leveledet nekem átadták, vele egyidejűleg a te Johannes Marsupinusod is megírta Rómából, hogy már minden megtörtént: és különösen az, ami rád tartozik, befejezést nyert. Persze ennek a hírnek nagyon megörültem. Csak azt fájlaltam, hogy nem voltam ott a tanácsban, amikor rólad volt szó: mert jogos és megillető dicséretben méltóságod és erényed nem szűkölködött volna. Ámbár az bizony bármelyikünk tanúskodása nélkül önmagában is ragyogó. Én rendkívül helyeslem, és főleg hozzád illőnek tartom a leveledben azokat a szavakat, amelyekkel megerősíted, hogy soha semmiféle jogtalansággal sem akarsz eltérni az apostoli szentszék iránti tisztelettől és hódolattól. Kétségkívül úgy illik tennie azoknak, akik Istent és nem az embereket tartják szem előtt; és akik amint te igen magasztosán és erkölcsösen írod, arra figyelnek, ami láthatatlan, és nem arra, ami szemünk, mint érzék számára láthatóvá van téve: már mindennaposak, hogy az emberek ebben csalódnak és tévednek. De elég ezekről. Egy igen hosszú leveled nagyon kellemes lenne nekem, mert az, amelyet kaptam, túlságosan rövidnek tűnt nekem, oly nagy élvezettel olvastam. Én, ha Rómában lennék, sűrűn zaklatnálak írásaimmal. Most messzi országban vagyok, és kétségtelenül nem is tudom, hogy mikor szándékozom a városba (ti. Rómába) visszatérni, mert egyrészt még semmi olyasmi nincs előttem, ami engem oda vonzaná, másrészt sok minden van itt, ami engem visszatart. Ezért, tudd meg, ingataggá vált az az első tervem, hogy (o) Lib. XI. Epist. XV. XVI. XVII. p. m. 502, Colonicus. An. 1567. for. oct. (8-ad alakban)