Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Peter Csendes: Városfejlődés és várostervezés Bécsben a 19. században.

szítésére. 1862-ben kötelezték is őket erre. A spekulációs nyereséget tartva szem előtt, a lehető legnagyobb számú építési parcella kialakítására törekedtek, ezzel szemben a zöldterületek háttérbe szorultak. Dicséretes kivétel volt Wahring villanegyede és az ezzel szomszédos Türkenschanzpark. Alig fordítottak figyelmet a lakó-, üzleti és ipari zónák tudatos elválasztására, és a szomszédos községekben, valamint magában Bécsben zajló fejlődésre sem voltak tekintettel - figyelmen kívül hagyva például a Mérnök- és Építészegylet közcélú kezdeményezéseit is. Csak 1893-ban hagyta jóvá a bécsi községtanács a már megnagyobbodott városterületre vonatkozó építési övezeti beosztást (Bauzonenplan), amely a fő használati módnak megfelelően kijelölte a lakó- és az ipari területeket, valamint városközponttól a külső kerületek irányába egyre csökkenő épületmagasságot írt elő (47. kép). A lakosság rohamos növekedése óhatatlanul ráirányította a figyelmet a lakáskérdésre. A várospolitika ezt teljesen a magánszektorra hagyta, és a választási rendszer fényében az sem meglepő, hogy a községtanácsban nagyon magas volt a háztulajdonosok száma. Maguk a nézeteiket az 1860-as évektől hangoztató lakásreformerek, sem fordítottak még figyelmet az igazi krízisterületre, az alsó rétegek lakásviszonyaira. A haladó szellemű angol modellek átvételére irányuló próbálkozás nem volt túlságosan sikeres, és az említett villanegyedre korlátozódott. A várostól távolabb az építési telek olcsó volt, azonban az építési költségek semmiképpen sem tették lehetővé a megcélzott használói rétegeknek - középosztálybeli hivatalnokoknak, tanároknak, üzletemberelmek -, akiket a city-képződés kijjebb szorított, és akiknek a Ringstraße zónája megfizethetetlen volt, hogy ezekkel a lakólehetőségekkel éljenek. Rövidesen a reprezentatív villák és bérvillák váltak uralkodó típussá ezen a környéken, melyek felsőbb társadalmi réteg céljait szolgálták. A Schönbrunn közelében is kialakult egy ehhez hasonló villanegyed. A telepszerű építkezés később sem tett szert soha olyan jelentőségre Bécsben, mint például Angliában. A Gründerzeit jellemző lakóháztípusa a külső kerületekben a bérkaszárnya lett. A Ringstraße és a vasút kiépítésének nagy építkezési hulláma bevándorló tanulatlan munkások óriási tömegeit sodorta ide, akiknek nem álltak rendelkezésére megfelelő szálláslehetőségek. Mivel a városi közigazgatás nem tekintette magát illetékesnek, és az építőipar egyéb feladatai, öröklött struktúrája és bizonyára tőkehiány miatt is csak lassan reagált, a következmények borzalmasak voltak. A létező házak túlzsúfolttá váltak, különösen a peremvárosokban, tömegszállások keletkeztek, az elképesztő körülmények mindennapossá váltak. Az építőipar csak lassanként alkalmazkodott ehhez a helyzethez egy új épülettípussal, így eltartott az 1890-es évekig, mire némi javulás vált érezhetővé. A helyi szabályozások által megszabott rasztersémát használták, az épülettömböket pedig a rentabilitás érdekében olyan sűrűn beépítették, amennyire csak lehetett. Ez elérhette az