Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Peter Csendes: Városfejlődés és várostervezés Bécsben a 19. században.

alapterület 85%-át is. A házak földszintjén általában üzlethelyiségek is helyet kaptak, vagy rendelkeztek magasföldszinttel is, ebben az esetben az alagsort kereskedelmi célokra használták, emellett azonban lakáscélokra is igénybe vették. Fölöttük három vagy négy emelet helyezkedett el. A lépcsőházból a gangokhoz, onnan közvetlenül a lakásokba vezetett az út. Szoba-konyhás és szoba-konyha-kamrás lakás volt az uralkodó lakástípus. A konyhák a gangra nyíltak, a szobák többnyire két ablaktengellyel az utcára, vagy - miként a kamrák - az udvarra. A gangon voltak a WC-k (egy WC jutott két vagy három lakásra), valamint a vízvételi hely, a „Bassena" (folyosói vízcsap az olasz „bacino" = „mosdó" szóból), amiről a háztípus köznyelvi megnevezését („Bassenahaus") is kölcsönözte. A beépítés sűrűsége miatt az udvarok gyakran nem jelentettek többet világítóudvarnál (Lichthof). Ezeknek a kislakásoknak a bérleti díjai aránylag magasak voltak, így a bérlők gyakran arra kényszerültek, hogy albérlőket (a kamrába) vagy ágyrajárókat fogadjanak be, hogy fedezni tudják a költségeket, különösen munkanélküliség esetén. Sok esetben ezek a lakások munkahelyként is szolgáltak kisiparosok és bedolgozók, különösen női bedolgozók számára. Kimondottan munkáslakóházak építése, amelyeket egyes cégek vagy alapítványok emeltek, egyedi eset maradt. Csak a századfordulón lehetett általános javulásról beszélni. Az alaptípus és a lakások nagysága nem változott ugyan, de az építési területek mérsékeltebb kihasználása jobb lakókörülményeket (Licht und Luft, fény és levegő) eredményezett. A higiénikus normák is emelkedtek. Csupán az építési filozófia alapvető megváltozását majd csak Bécs városának első világháború utáni építő tevékenysége hozta magával, azonban a nagy épülettömeghez (Superblock) ekkor is ragaszkodtak, és a lakások méretét csak csekély mértékben módosították. A város zártságának végleges megszűnése a Linienwall lebontásával, arra késztette a községtanácsot, hogy az építési vonalakra immár a városhatáron túlnyúló szabályozásokat dolgozzanak ki. Jó ideig ezek sem voltak többek a raszter-szisztémát követő utcahálózat-terveknél. Egyre világosabban mutatkozott meg annak szükségessége, hogy a város és a peremvárosok de facto összenövését valódi egyesüléssé változtassák, mivel az adott feltételek mellett számos probléma megoldhatatlannak bizonyult (a tömegközlekedés megteremtése, a Wien folyó szabályozása, a Gürtelstraße kialakítása a Linienwall helyén, stb.). Mivel azonban különböző helyi és csoportérdekek álltak az összeolvadás útjában, csak 1890-ben sikerült ezt törvény útján véghezvinni. Ekkor több mint 30 községet csatoltak részben vagy egészben Bécshez. Az új kerületek (11-19.) integrációja általános szabályozási tervet kívánt meg. Nemzetközi tervpályázatot hirdettek, amelyből a bécsi Otto Wagner és a kölni Jose]'Stühben kerültek ki győztesen. Szakmai körökben nem értékelték túlságosan nagyra az eredményt, mivel a résztvevőket sok