Bécs–Budapest. Műszaki haladás és városfejlődés a 19. században - Várostörténeti tanulmányok 8. (Budapest-Bécs, 2005)

Hidvégi Violetta: Buda és Pest építésügyi hatóságai a városegyesítésig

egyes városrészek élére az építészeti tevékenység összehangolására, felügyeletére. A Bizottmány anyagi alapját kezdetben Lechner Tóbiás városbíró hagyatéka képezte, aki agglegényként halt meg és öröksége a városra szállt. A későbbiekben a hivatal kezelésében lévő kőbányák és téglaégetők gyarapították a meglévő vagyont, melybe a Lipótvárosban és a Városligetben eladott városi telkek bevételei is befolytak. A hivatal létrehozásának legfőbb érdeme abban összegezhető, hogy a korábban több hivatal alá tartozó szerv helyett egyetlen kézben futottak össze a pesti építkezés szálai, mely 1848 júliusáig közvetlenül a nádornak alárendelve fejtette ki tevékenységét, és megszűntek az engedély nélküli építkezések. Ebben az időszakban alakult ki a klasszicista-romantikus Pest városképe. Néhány név a kiemelkedő építészek sorából, akik a város arculatának alakulását meghatározták: Hild József, Pollack Mihály, Feszi Frigyes, Gottgeb Antal, Kasselik Ferenc, Pán József, Wieser Ferenc, Ybl Miklós, Zofahl Lőrinc, valamint olyan jelentős építész dinasztiák mint a Brem-, a Diescher- és a Zitterbarth család. A Szépítő Bizottság több mint fél évszázadon átívelő tevékenysége három szakaszra tagolható. A kezdeti időszakban a nagyszámú magánépítkezés mellett jelentős középületek is létrejöttek; megépült többek között a német színház, a hajó-, a só- és a dohányhivatal. A legtermékenyebb első két évtizedet az 1838-as pesti árvíz katasztrófája zárta le. Ekkor megtorpant a Bizottság munkássága; nem tudott megfelelni a nagyobb városszabályozási, várospolitikai igényeknek. A belvárosi Duna-part feltöltése pedig már a Llild-tervnek is részét képezte, de a három város különállása, az egységes szemlélet hiánya akadályozta az egész Duna-partra kiterjedő összehangolt partszabályozást. A következő év mégis jelentős eredményt hozott. Az árvízben tönkrement házakat újjáépítették, vagy teljesen új épületeket emeltek a természeti katasztrófa által sújtott területeken. Az építkezések száma a sokszorosára ugrott, és ez kényszerítette ki a hivataltól az 1839. évi építési rendszabály megalkotását. Az építési engedélykérelemhez - a korábbi kettő helyett - a továbbiakban három tervpéldány csatolását írták elő. A Belvárosban háromemeletesben maximálták az új házak magasságát, míg minimumként a szomszéd házak emeletszáma adta a zsinórmértéket. A házak esztétikai szempontjai (a külső homlokzati falak díszítésének meghatározása, ablaktengelyek távolsága) mellett szabályozták a földszinti padlómagasságot, a lakás terjedelmét. Természetesen fontos tűzbiztonsági és technikai megkötéseket is tartalmazott az új előírás, melyben az esetlegesen bekövetkező árvizekre is figyeltek. A továbbiakban csak követ és téglát lehetett használni a falazáshoz, a sár- és vályogfalak emelését megtiltották, hiszen az árvíz elsősorban ezeket a házakat pusztította el. A használatbavételi engedélyt az építési hatóságon kívül orvosrendőri jóváhagyással adták meg. A következő időszak kezdete 1847-tel,