Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XVI. - Urbs 16. (Budapest, 2022)
Recenziók
György Eszter: Köztes terek. A rendszerváltás utáni nyócker identitása 447 szállító ingajárat inkább a lezüllés, az „elcigányosodás” szinonimája, ám a három roma előadó ellenkezőleg, a „becsületes cigányok” archetípusát látta a járatban, ezért választotta elnevezésül.3 A kellő érzékenységgel felvértezett roma reprezentációs művészet (mint amilyen a Gipsy Side című dokumentumfilm) egyik legfontosabb tanulsága, hogy a gettó (akár valódi, akár szimbolikus) elsősorban annak félelmetes, aki nem ismeri. Az onnan származó roma fiatalok számára a Nyócker autentikus, ismerős közeg, semmi félelmetes nincs benne, sokszor a „magyar” külvilág tűnik félelmetesebbnek. György Eszter kiemeli a jelenetet, amikor a Gipsy Side egyik szereplője hazatelefonál Budáról a szüleinek, hogy ne aggódjanak - akinek a Váralja az ismeretlen és a Mátyás tér az ismerős, nem kérdés, melyiket találja ijesztőbbnek. A játékfilmek legtöbbje csak felületesen reflektált a kerület multietnikus jellegére és problémáira, a környezet inkább autentikus díszletként funkcionált az elmesélni kívánt (bűnözést és deprivációt ábrázoló) történetekhez. Ehhez képest a Nyócker éppen az ellenkező utat választotta, úgy mesél a kerületről, hogy karikaturisztikusan ábrázolja. A társadalmi problémák kapcsán a groteszk túlzáshoz nyúl (mindenki egyformán bűnözik); a kulturális különbségekkel szemben uniformizál (mindenki ugyanazt a kevert roma-magyar argót használja). A „magyar South Park” - ahogy megjelenésekor beszéltek róla - recepciója meglehetősen eltért annak függvényében, hogy ki mennyire emésztette meg azt a szándékosan nem valódi világot, amelyet a film ábrázolt. György Eszter azt tartja a film legnagyobb erényének, hogy nem akart sem idealizálni, sem stigmatizálni, jól kezelte a romák jelenlétét (sőt, központi szerepét) a történetben. Ez az autenticitás jóval kevésbé működött a józsefvárosi kulturális séták esetében. Bár a Beyond Budapest Sightseeing az újdonság erejével hatott 2007-ben, és elrugaszkodott a fővárosban a turistáknak jellemzően megmutatott látványosságoktól, a jó szándék ellenére sem volt hiteles „nyócker-séta”. Természetesen a szerző védhetőnek tartja a szervezők azon érvelését, hogy nem akartak nyomorturizmust csinálni, ám így cserébe egy olyan képet közvetítettek, amely a gettót egyáltalán nem gettóként mutatta be. A kötet szerzője azt tartja a legproblémásabbnak, hogy a turisták egy muzsikus cigány családnál is látogatást tehettek; álláspontja szerint ez nemcsak nem kellően hiteles, de kínosan etnicizáló is volt. Persze a Nyócker, ahogy a szerző hangsúlyozza, szociális gettó, s nem fizikai határokkal van körbevéve, így a séta tervezőinek nem volt egyszerű dolguk, és szinte lehetetlen volt olyan útvonalat és programot összeállítani, amellyel ne zavartak volna, vagy ne háborítottak volna fel embereket. A könyv negyedik, utolsó egysége a rehabilitáció programjáról, lehetőségeiről és megtörtént példájáról számol be. A Nyócker a leginkább rehabilitációra szoruló városnegyedek egyikeként érkezett meg a 21. századba. Az államszocialista időszakban elsősorban új lakónegyedek épültek, csupán a Szigony utcában valósult meg egy kisebb építkezés. Ez utóbbi kezdeményezés, a korlátozott mértékű szanálást követő lakótelepépítés sem bírt semmilyen rehabilitate hatással, amennyiben a lakók szociális helyzete érdemben nem változott meg. Eközben a nyugati világban kialakultak a városrendezés új formái, a korábbi szanálásra törekvés helyét az ún. participate városrendezés 3 Dalszövegeiket lásd: 133-136. p.
