Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XVI. - Urbs 16. (Budapest, 2022)
Recenziók
448 Recenziók vette át, vagyis az érintett lakóközösség bevonása a róluk szóló tervekbe. A legnagyobb nemzetközi sikerként a manchesteri Hulme lakótelep sikeres újjáépítését - szakszóval regenerációját - tartják számon. Magyarország legnagyobb hasonló programja a józsefvárosi Magdolna-negyedben ment végbe 2005-2015 között. A Mátyás térre és környékére használt elnevezés - amelyet tulajdonképpen a projekt alkalmából alkottak meg, identitásképző szerepet is szánva neki - a kerület „legmélyebb” részét jeleníti meg, amely a köztudatban már évtizedek óta a nyomorral és a bűnözéssel kapcsolódott össze. A nehézséget jól mutatja, hogy a kivitelezők először inkább két dzsentrifikációs projektet bonyolítottak le (Palotanegyed, Corvin-negyed), hogy új lakókat vonzzanak a „gettó” szinonimájává vált kerületbe. Csak ezután kerülhetett sor a „szociális rehabilitációra”, amelynek célja nem új épületek emelése (és a lakosság jobb státusúra cserélése) volt, hanem a helyiek életkörülményeinek javítása. Bár György Eszter szerint korai még a konkrét hatásokról (különösen azokról a mentális hatásokról, amelyek az 1990-es években a Hulme-projekt legnagyobb eredményei voltak) következtetéseket levonni, bizonyos látványos jelenségeket érdemes számba venni. A két legfontosabbnak a Mátyás tér átalakítását és az ott található közösségi tér, a Kesztyűgyár Közösségi Ház létrehozását tartja. Konklúziója egyelőre nem biztató, ami a roma-magyar együttélést illeti. Bár nem mondja ki, hogy attól tart, deszegregáció helyett reszegregáció történt, tulajdonképp ezt a képet közvetíti ő maga és interjúalanyai is. (A szerző a könyvhöz tetemes mennyiségű interjút használt fel, amelyet a roma kulturális térben mozgó művészekkel, a szociális szféra munkásaival, civil aktivistákkal, valamint kerületi döntéshozókkal készített 2007 és 2012 között.) A Mátyás tér rehabilitációja a téren lakó magasabb státusú polgárok igényei szerint valósult meg, a csend és a háborítatlanság nevében nagyon csökkentve a tér közösségi funkcióját. Ezzel szemben a Kesztyűgyár a tér környékén lakó szegény cigány fiatalok „főhadiszállása” lett, ahová a jobb módú cigányok sem feltétlenül kívánkoztak. Bár sok program valósult meg, szinte semennyire nem váltak integrálttá; nagyobb részükön csak romák, kisebb részükön csak nem romák vettek részt. Összességében elmondható, hogy a kötet maradéktalanul teljesíti, amit ígér. Alaposan, az érintett szereplőket részben megszólaltatva, részben korrektül reprezentálva járja körül azt a problémát, hogy mit is jelent egy posztszocialista ország gettójában4 etnikai kisebbségként élni, és milyen identitás sarjad ebből. Aki otthonosan mozog a kritikai szociológia területén, esetleg sokallhatja a kötet felvezetését; de kultúráról, identitásról, etnikumról, terekről és főképp mindezek interszekciójáról írva minden felhasznált fogalom mellé illik valamilyen elméleti koncepciót és szerzőt állítani. Ugyanakkor megvan a veszélye annak, hogy a hosszú elméleti bevezető miatt a könyvet a tudományos körökön kívül nemigen fogják olvasni, ami sajnálatos lenne a kötet érde4 Jól mutatja a téma nehézségét, összetettségét, hogy gondolkodni kell, ehhez a megfogalmazáshoz tegyen-e az ember idézőjelet. Mennyiben értékítélet ez? A Nyócker szociális gettó, ebben az értelemben nagyon is valós, nem indokolt az idézőjel használata. Fizikailag viszont nem az, s ez indokolttá tehetné a jelzést. Mivel feljebb - a szerzővel összhangban - többször idézőjel nélkül hivatkoztam már a területre, most is ehhez tartanám magam.
