Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XV. - Urbs 15. (Budapest, 2021)
Recenziók
Koltai Gábor: Akik a „Párt” ellen vétkeztek... 393 vettek viselkedésének normához igazításával látták megvalósíthatónak - erre szolgált többek között a pártfegyelmi rendszer. Az, hogy a pártvezetés a marxizmus-leninizmus által közvetített értékek állampárton belüli megtartására a fegyelmi eljárások rendszerét tartotta kívánatosnak, erősen illeszkedik a szovjet mintához, az azonban, hogy ezeket a vizsgálatokat milyen gyakorlat szerint folytatták le, már az MDP saját, eleinte különösen alacsony hatásfokkal működő elképzeléseit tükrözte. Az a koncepció, amely a fegyelmi ügyek vizsgálatát és első tárgyalását az adott probléma felismerésének szintjén, azaz az alapszervezeteknél tartotta megvalósíthatónak a határozat eggyel fentebbi, kerületi pártbizottsági jóváhagyásával, korán megszületett. Ez azonban, ahogyan arra a szerző több példán keresztül rámutat, korántsem jelentette azt, hogy a kommunista értékrendbe nem illeszthető viselkedés felderítése már 1948-tól hatékonyan megvalósult. Sőt, a pártegyesítés utáni szabályozási kísérletek betartása sokszor elbukott a vizsgálótestületek eltérő szabálykövetési morálján és az alapszervi fegyelmi munka szupervíziójával megbízott, így szinte működésképtelenné terhelt kerületi káderosztályok tehetetlenségén is. Az egységes Útmutató a pártfegyelmi ügyek intézéséhez - amelyet a kötet függelékként teljes hosszában közöl - 1950-re született meg. Amellett, hogy kodifikálta a demokratikus centralista elveken nyugvó döntéshozást a fegyelmi vétségek felett, tehát az alapszervezeti vizsgálatot, a tárgyalást és a döntéshozást a kerületi pártbizottság jóváhagyó határozatával - a fellebbezések újratárgyalását és a jóváhagyását mindig eggyel magasabb szintre léptetve a fegyelmi referensek számát és munkáját is tisztázta. Emellett a kizárási ügyek megvitatását rögtön kerületi szinten is elrendelte. Az így létrehozott fegyelmi rendszer egy kevés változtatással a rendszerváltásig működőképes volt. Koltai elemzésében rámutat azokra az 1950-es Útmutatóból felsejlő fegyelmező hatalmi szándékokra, amelyek, ameddig csak lehetett, a párttagok nevelését, jobb útra térítését szorgalmazták kizárásuk helyett. így például a már említett demokratikus centralizmuson alapuló fegyelmi rendszernek nem csak a párton belüli normaszegők kizárása vagy megjavítása volt a célja. A gyakorlat a tágabb tagság számára is fegyelmező funkcióval bírhatott: az, hogy a kizárandó párttagokról a kerületi pártbizottságnak kellett döntenie, és az első meghallgatások a vétkes közvetlen környezetében zajlottak, az MDP tagságát folyamatosan szembesítette a párt értékei elleni vétségek következményeivel. A vétségekért kiszabható büntetéstípusok köre (dorgálás, megrovás, szigorú megrovás, kizárás) 1954-től a szigorú megrovás utolsó figyelmeztetéssel tétellel bővült, valamint a későbbiekben a már kizárt párttagok is folyamodhattak újrafelvételükért. A pártvezetés tehát minden lehetőséget igyekezett megragadni tagjai nevelésére, és a vétkeseket inkább a helyes viselkedésre szándékozott rávenni, mintsem végleg kizárni az MDP tevékenységéből. A kötet végül konkrétan a józsefvárosi kerületi pártbizottság által hozott fegyelmi határozatokat vizsgálja, és rámutat, hogy a nevelő szándék megvalósulása mind az alapszervi, mind pedig a kerületi jóváhagyás terén akadályokba ütközött. Egyrészt azért, mert az ügyek több mint fele kizárással végződött, amely büntetéstípusnak a legkisebb nevelő és a legerősebb büntető hatása lehetett (bár a szélesebb tagság ezáltal még fegyelmeződhetett). Másrészt az alapszerv által javasolt büntetéstípusok egy része nem is felelt meg a szabályzatban feltüntetett elképzeléseknek. A sajátos alapszervi büntetéstípusok
