Kenyeres István (szerk.): Urbs. Magyar Várostörténeti Évkönyv XV. - Urbs 15. (Budapest, 2021)
Recenziók
388 Recenziók gozottabb. Általánosságban is elmondható, hogy a monográfia hangsúlyosan a 18. és a 19. századra koncentrál, miközben a 20. század, és azon belül is a holokauszt időszaka jóval kisebb figyelmet kap, mintegy kitekintésként van jelen. Módszertani szempontból „erőteljesen társadalom- és gazdaságtörténeti megközelítésű” (12. p.) munkaként azonosítják a szerzők a könyvet. A keletkezés kontextusa pedig különösen érdekessé teszi a vállalkozásukat. A Bevezetőben írnak arról, hogy egy meg nem valósult hitközségtörténeti állandó kiállítás szinopszisa volt a kiindulópont. A Veszprémi Zsidó Hitközség által kezdeményezett kiállítást előkészítendő, Jakab Réka és Kákonyi Anna 2017 és 2018 folyamán végzett a veszprémi zsidóságra vonatkozó levéltári kutatásokat. A kiállítás végül elmaradt, de a felgyűlt forrásanyagot nem akarták felhasználatlanul hagyni, ezért döntöttek a könyv megírása mellett. A keletkezési kontextus egyben választ ad arra a kérdésre, hogy miért próbáltak meg a szerzők egyszerre megfelelni a szakmai és a közösségi igényeknek. Amennyiben egy közösségtörténeti kiállítást emlékállítási gyakorlatként értelmezünk, a kiállítás anyagából elkészült könyv is ennek a gyakorlatnak a részévé válik. A szerzők olyan társadalom- és gazdaságtörténeti megközelítést alkalmaztak, amelyet a befogadás és a kirekesztés folyamatai kereteznek. Ezt természetesen csak úgy lehetett megvalósítani, ha nemcsak a 18. századi betelepülést, a zsidó községi élet intézményesülését és a helyi társadalomba való 19. századi integrációt dokumentálják, hanem a Horthy-korszak antiszemitizmusára, a jogfosztásokra, majd pedig a gettósításokra és a deportálásokra is kitérnek. Előrehaladva a fejezetek (vagy egy elképzelt kiállítás pannóinak) sorában, a klaszszikus magyar zsidó történeti folyamatok bontakoznak ki az olvasó előtt. Az első, több alfejezetre bontott nagy fejezetből megismerhetjük a zsidó megtelepülés 18. század eleji folyamatát a tágabb régióban (Dunántúl), majd a megyében és Veszprémben. A település mezővárosi jellegéből adódóan az első beköltöző zsidók számára a földesurak (a veszprémi püspök és a székeskáptalan) adtak letelepedési engedélyt, és kereskedelemmel, bérléssel vagy iparűzéssel foglalkoztak. Már itt feltűnnek azok a több generáción keresztül a városban élő zsidó családok (Rothauserek, Weissek stb.), akiknek a helyi zsidó közösségben és a városi társadalomban betöltött szerepe végigvonul a könyvön. Az első részben tekintik át a szerzők a veszprémi zsidó népesség demográfiai fejlődését 1850-ig, illetve a városban történő megtelepedés topográfiailag is megjeleníthető folyamatait. A 18. század végén a veszprémi zsidók száma nem érte el a kétszázat, azonban 1849-re már 1030 fősre nőtt a közösség. A könyv helyesen világít rá arra a Veszprémben is tapasztalható általános jelenségre, hogy „a zsidóság városon belüli lakhelyének változása összefüggött a hitéleti intézmények, illetve a város gazdasági központját adó utcák, terek elhelyezkedésével” (71. p). A 19. század elején a zsidó családoknak alig tíz, 1849-ben pedig 13%-a rendelkezett háztulajdonnal. A század második felében a tulajdonosok aránya ugrásszerűen megnőtt, ingatlanjaik nagy része pedig a város üzleti főutcáján, illetve annak szomszédságában helyezkedett el. Az adóösszeírások, valamint az 1848-as zsidóösszeírás és az 1849-es veszprémi népösszeírás segítségével jól rekonstruálható a veszprémi zsidó népesség társadalmi összetétele. Ezek alapján megállapítható, hogy a 19. század közepén a városban élő
