Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
266 Recenziók A könyv. Rögtön az elején egy erős ahaérzéssel kezd az olvasó, amikor az 5. oldalon Szende Katalin a tatárjárás mindenki által ismert forrásából, Rogerius váradi kanonok és spalatói püspök siralmas énekéből idéz: „Az ezután következő osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál — akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétől — és már biztosak voltak az ország felől; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyafiságod, milyen ravaszsággal jártak el. [... ] És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó főembereknek és közrendűeknek a király nevében sok hamis levelet [...]. Ezt a levelet némely magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ez tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy, [...] mivel [...] nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről. És így az elfoglalt Magyarország nem találhatta meg a menekülés útját. ”8 Ismertük, ismerjük, olvastuk, tanultuk, de talán soha nem fordult meg a fejünkben, hogy úgy elemezzük ezt a szövegrészt, ahogy szerzőnk teszi: a leírt szóba vetett bizalom szempontjából. S ezzel a szerintem nagyon jól kiválasztott idézettel a könyv egyik és legfontosabb alapkoncepcióját - a leírt információ iránti bizalmat - alapozza meg. A könyv ugyanis erre épít: a leírt szó bizalmi helyzetére, s ebből a szempontból vizsgálja a magyar középkori szabad királyi városok íráshasználatának társadalomtörténeti fejlődését. Hogy tudatosan, vagy véletlenül alakult így, nem tudom, de a leírt szóba vetett hit mint paradigma ebben a kötetben többszörösen is előjön. Először mint kutatási téma, mint a könyv központi témája, amelyet nyilván tudatosan épített fel a szerző, és amely öt nagyobb kérdéskör körül bontakozik ki: az írásbeliség és identitás, a városi kancelláriák működése és az íráshasználat, a nyelv és írásbeliség, a keresztények és zsidók közti íráshasználat, illetve a városi levéltárak és az„irásvédelem” kialakulása körül. Az első fejezet a városi írásbeliség és identitásformálás kapcsolatát tárgyalja. Talán elsőre azt gondolnánk, hogy ebben a témában, a hivatali írásbeliség identitásformáló szerepét más, a városi környezetben erős szimbolikával biró vizuális vagy térbeli forrásokkal versenyeztetni igen nehéz. De Szende Katalin bebizonyítja nekünk, hogy a pragmatikus irodalom is lehet igen erős közösségi önkifejezési eszköz, ahol az első személy többes, a mi (nos) mögött ott van az önmagát definiáló közösség. S még mielőtt bárki is legyintene, hogy ez csupán a királyi többes városi adaptációja, a szerző igyekszik bebizonyítani, hogy bár nem lehet és nem is kell kétségbe vonni a királyi kancelláriák hatását a városi írásbeliségre, a városi többes valóban többest jelent, várost és vezetők többségét, melyre Szende Katalin a pluralis maiestatis mintájára megalkotta a jelenség terminus technicusát, a pluralis pluritatist. 8 Rogerius mester Siralmas Éneke. In: Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor. Szerk. Madas Edit. Budapest, 1991. Tankönyvkiadó. 207-208. p.
