Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
Katalin Szende: Trust, Authority, and the Written Word... 267 A városi írásbeliségnek azonban van egy reprezentációra igencsak alkalmas eszköze is, a pecsét. Nem csupán azért, mert ikonográfiája megfogalmaz egy viszonyítási pontot, melyhez a város önmaga eredetét, identitását kötötte, hanem mert a pecséthasználati jog megszerzése és az autentikus pecsét használata a városi kancelláriák felállításának, fokozatos kialakulásának első és legfontosabb feltétele is volt egyben. Tehát egy fejlődési szakaszt is jelölt a városi közösség alakulásában. Szende Katalin összegyűjti a középkori városi címerek ikonográfiái jellegzetességeit és a pecséthasználat formájára és körülményeire vonatkozó adatokat, s ezzel eddig példátlan szintézist készít a városi pecsétek képi és fejlődéstörténeti összefüggéseiről, kiigazítva a szakirodalom olykor félrecsúszott magyarázatait is. De hasonló jól elképzelt összefoglalót olvashatunk a hiteleshelyek működéséről és azok városi kancelláriákra tett hatásáról is, ahol az egymás mellé helyezett példákkal a középkori magyar királyság egymástól távol eső régiói összekapcsolódnak. Nem egy példához keres analógiákat, hanem a hiteleshelyekre vonatkozó teljes irodalmat ismerve, szintetizálóan kapcsolja össze a két kérdéskört, ebben is egyedit alkotva. Nem mellesleg a nemzetközi közönségre is gondol, amelyik nem biztos, hogy a hiteleshelyek mint jellegzetes középkori magyarországi iratkibocsátó és hitelesítő intézmény működésével tisztában van. S innen mintegy előre lépve a középkori városi írásbeliség fejlődésében a szerző a városi „írásközpontok” kialakulására és a városi hivatali irodalom diverzifikálódására tér át. Egyetlen középkori iratképző intézmény sem tükrözi annyira tisztán a közeget, melyben működött, mint a városi kancellária, ahol a városigazgatási könyvek egy közösség teljes életét dokumentálták. Társadalomtörténeti megközelítésben a városi hivatal tevékenysége, a nótárius szerepe a városban messze túlmutatott bármilyen más hasonló intézmény szerepén, amire szerzőnk is rámutat. Külön hangsúlyozza, hogy a városi kancelláriák kialakulása hosszadalmas folyamat volt, és szorosan összefüggött egy város fejlődésével. S ezt egy nagyon jól megfogalmazott fejezetcímmel is sugallja: from Charters to Books, avagy az egyedi irattól a kötetes, a tömeges írás felé haladva alakult ki fokozatosan az intézményesült városi íráshasználat. Ebben a fejezetben a szerző a városi íráshasználat különböző formáit is bemutatja, az adminisztratív, városgazdálkodási vagy bíráskodási könyveket, a végrendelkezéseket mint városi iratokat, vagy a szárnyvonalnak tekinthető céhes, illetve önreprezentatív, narratív forrásokat. A közép-kelet-európai régió egyedisége a többnyelvűség, a latin mellett az egy vagy több vemakuláris nyelv használata, amelyek lassan beszivárogtak a középkori városi íráshasználatba is. Szende Katalin az alcímben feltett kérdésre: Why not monolingual? válaszolva egyrészt végigveszi azokat a népi nyelveket, melyeket a magyar királyság különböző területein, városaiban használtak, majd azokat a városi tevékenységeket, amelyek természetükből adódóan elősegítették a vemakuláris hivatali irodalom megjelenését. Szinte kivétel nélkül, minden szabad királyi városban megjelent a népi nyelv mint hivatalos nyelv a középkor folyamán, és néhol felülkerekedett a latinon. A városi kancelláriák oklevélkiadó működése ebben is merőben eltért a hiteleshelyek gyakorlatától, ahol a latin nagyon sokáig, az újkor végéig hivatalos nyelv maradt.
