Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
302 Recenziók pillanat egyedi és vízválasztó jellegét az átélők nem feltétlenül érzékelték ilyen módon. Az erőszak, a gyilkolás és a kifosztás évek óta a mindennapi élet olyan szerves részévé vált, hogy az még a zsidók tudatában is sokszor rendszereken átívelő kontinuumként jelent meg. 1942 januárjából - amikor a szisztematikus megsemmisítés már javában zajlott - is idéz olyan, zsidó áldozattól származó megnyilatkozást, mely szerint először „a szovjetek vezették be a saját rendszerüket”, majd a németek „folytatták a zsidók kifosztását”. A „zsidómentes” városban tovább zajlott a lengyel és az ukrán etnikai csoportok mindennapi életbe kódolt elkeseredett küzdelme az erőforrásokért, pozíciókért, a város feletti dominanciáért, a megszállók kegyeiért. Ez sem volt új jelenség, de a lakosság mintegy harmadát kitevő harmadik nagy csoport eltűnése, a korábbi erőviszonyok teljes kibillentésével, új keretbe helyezte azt. Az összetett viszonyrendszerben a fő tendencia a lengyelek háttérbe szorítása és az ukránok előtérbe helyezése volt a hatalom részéről. Egy 1942 tavaszán keletkezett kimutatás már úgy becsülte, hogy az ukrán kézen lévő vállalkozások aránya a „lengyel korszakbeli” 7,2%-ról 44%-ra nőtt, jóval meghaladva az ukránok népességen belüli arányát is. Ugyanez nyilvánult meg szimbolikus gesztusokban: miközben a zsidó vonatkozású utcanevek teljes eltörlése mellett számos lengyel vonatkozásút is megszüntettek, egy részüket nem német, hanem ukrán vonatkozásúnkkal helyettesítették. A Vörös Hadsereg 1944 júliusában foglalta vissza Lviv/Lvovot. Szinte groteszk jelenség, hogy az etnikai arányok felborulása következtében a lengyel többség százalékos aránya a lakosságon belül soha nem volt olyan nagy, mint ekkor, amihez hozzájárult, hogy a vidéken ukrán nacionalisták által végrehajtott lengyelellenes etnikai tisztogatás elől is sokan ide menekültek. A németekkel való széles körű ukrán kollaboráció is reményeket ébresztett a lengyelekben, hogy azok kiűzése után ők kerekedhetnek felül. A szovjetek bevonulása előtti napokban a német alárendeltségben működő ukrán rendőrséghez feljelentés érkezett egy ukrán asszonytól: nem elég, hogy lengyel szomszédnőjétől már „a németek bejövetele óta” kénytelen eltűrni, hogy „ukrán disznónak” nevezi, de fenyegetőzéseit újabban azzal is megtoldja, hogy rövidesen itt lesznek a bolsevikok, és akkor meglátja, hogy Szibériába fogják küldeni. 1946 végére jórészt lezajlott a lengyelek kitelepítése a városból és szovjet Nyugat-Ukrajnából. Lvov/Lviv a következő években, évtizedekben több százezres szovjet típusú ipari nagyvárossá vált, már az 1940-es évek végén újonnan beköltözöttek alkották a lakosság túlnyomó többségét. Az ide irányuló migráció fő kibocsátó területei Ukrajna keleti, korábban a cári birodalomhoz, majd 1939 előtt is a Szovjetunióhoz tartozó területei voltak. A bevándorlás nem járt együtt eloroszosítással, az ukrán nyelvi-etnikai dominancia ettől kezdve soha nem vált kérdésessé. Manuilszkij, az Ukrán SZSZK külügyminisztere egy 1945-ben tartott beszédében összehasonlította a Habsburgok, a lengyelek és a szovjetek nyugat-ukrajnai politikáját: míg az előbbi kettő szándékosan fenntartotta a régió elmaradottságát, hogy gyarmatként kezelhesse és kizsákmányolhassa, addig a szovjethatalom gyorsabban kívánja fejleszteni, mint a központi területeket, hogy felzárkózhasson azok szintjére. Lvov/Lviv és régiója tehát ismét olyan gyors és mélyreható átalakítást igénylő határterületként jelent meg, ahol az aktuális hatalom bizonyítani kívánta az általa kínált fejlesztési modell egyetemes fölényét. A
