Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
Gerhard Péter: Deszkafalak és potyavacsorák 285 Nincs mód részletesen ismertetni az egyes pártok fővárosi társadalmi bázisát, de annyit jelezhetünk, hogy nincsenek éles különbségek a Horváth J. András által leírtakhoz képest. A Szabadelvű Pártot és jelöltjeit legnagyobb arányban az állami hivatalnokok, a politikai és a tudományos elit, a katonatisztek és az ügyvédek egy része támogatta, míg a Mérsékelt Ellenzéket a magántisztviselők, a szabadfoglalkozású értelmiség, a fővárosi- és megyei hivatalnokok, valamint az ügyvédek másik része. A Függetlenségi Párt támogatói leginkább az iparosok és kereskedők, vendéglősök és őstermelők, valamint a fuvarosok közül kerültek ki. Gerhard külön alfejezetet szentelt a hivatalnokok választói magatartásának, de sajnos csak a Belváros esetében választotta szét külön foglalkozási csoportba az állami, a megyei és a fővárosi hivatalnokokat, a másik két választókerület esetében nem. Véleményem szerint ez mindenképp indokolt lett volna, amennyiben külön vizsgálatot szentelünk annak, hogy a kormányzati befolyás mennyire érvényesült a hivatalnokok választói magatartásában, hiszen a megyei vagy fővárosi hivatalnokok előmenetele nem függött a kormánytól. A Belváros esetében, ahol ez a szétválasztás megtörtént, az adatok ráadásul visszaigazolják az eltérő választói magatartást, mert a szavazatot leadó állami hivatalnokok sokkal nagyobb arányban szavaztak mind 1878-ban, mind 1884-ben a kormánypárti jelöltre, mint a megyei illetve a fővárosi hivatalnokok, sőt, mindkét választás esetében mind a szavazó megyei, mind a szavazó fővárosi hivatalnokok többsége az ellenzéki jelöltre, Királyi Pálra adta le a szavazatát. A hivatalnokok választói magatartásának a vizsgálata azért is érdekes, mert e tekintetben Gerhard részben ellentétes következtetésre jutott, mint Horváth J. András, bár az ellentmondást nem exponálta. Horváth vizsgálata szerint ugyanis „az állami tisztviselők, különösen alsó rétegeinek a kormánytól való nagyfokú függő helyzetére utal, hogy míg a mérsékelt ellenzéki szavazók esetében a kistisztviselők csak kb. másfélszer voltak többen, mint a fő- és középtisztviselők, addig a kormánypártiaknál ez a szorzó majdnem négy és félszeres volt!”7 Ezzel szemben Gerhard kutatásai arra az eredményre jutottak, hogy „általában véve elmondható, hogy minél magasabb státusú egy hivatalnok, annál inkább kormánypártinak tekintett jelöltre vagy jelöltek valamelyikére szavazott. [...] Ez az eredmény árnyalja a hivatalnoki kar szavazási preferenciái államhatalmi ellenőrzésének a tézisét, hiszen így a nagyobb kiszolgáltatottságban lévő alacsonyabb státusú hivatalnokoknál is egyöntetű kormánypártiságot kellene tapasztalnunk”, mégis azt láthatjuk, hogy „minél alacsonyabb státusú volt egy hivatalnok, annál inkább hajlamosnak mutatkozott valódi ellenzéki, akár függetlenségi voks leadására is” (288-289. p.). Nem könnyű az ellentmondást feloldani, és a kérdés mindenképpen további kutatást igényel. Gerhard rámutat arra is, hogy az államtól függő hivatalnokok egyik választókerületben se alkottak többséget, ami természetesen számszerűen ugyan igaz, ugyanakkor gondoljunk bele, mekkora előnyt jelentett a kormánypárti jelölt számára az állami tisztviselők biztos szavazata. Ez a helyzeti előny erőforrás-megtakarítást jelentett, amit más választókerületekbe lehetett összpontosítani, és ez összefügghet azzal, hogy a kormánypárt sokkal 7 Horváth 1998. 518. p.
