Varga László - Lugosi András (szerk.): URBS. Magyar Várostörténeti Évkönyv XIV. - URBS 14. (Budapest, 2020)
Recenziók
286 Recenziók több választókerületben tudott jelöltet állítani, mint az erőforrások tekintetében vele versenyre kelni nem képes ellenzéki pártok. Mielőtt az utolsó fejezetre rátérnék, érdemes levonni a strukturális elemzés tanulságait, meghatározni a módszerben rejlő lehetőségeket és annak korlátáit és mérlegelni, hogy az mennyiben járult hozzá a választói magatartás elemzéséhez. Gerhard végső konklúziója, hogy „a képviselőjelöltek személyén keresztül jól körülhatárolható társadalmi csoportok artikulálták érdekeiket”, és hogy az egyes választásokon „nem a kormányalakító többség megszerzése, hanem egyes társadalmi csoportok parlamenti reprezentációja volt a tét” (321-323. p.). Ez a végső konklúzió annyiban egybevág Horváth J. András következtetésével, hogy az egyes pártok társadalmi bázisa a társadalmi státusz szerint differenciáltnak mondható.8 A strukturalista elemzés hasznát illető végső következtetés mégsem ennyire egyértelműen pozitív. Gerhard is elismeri, hogy a „társadalmi státus, a foglalkozás vagy a lakókörnyezet önmagukban nem magyarázzák meg a szavazók vagy nem szavazók politikai döntéseit, egyéni választásait. Az okok jóval bonyolultabbak, számtalan más tényező, az etnikai-felekezeti hovatartozás, a családi kapcsolatok, egyedi szituációk és a képviselőjelölt személyéről alkotott kép jóval nagyobb mértékben befolyásolhatták a választói magatartást.” (326. p.) Mi okozza ezt az ambivalenciát? Véleményem szerint érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a rendelkezésünkre álló forrásbázis és az abból kinyerhető adatok, valamint az azok elemzéséhez választott módszer mennyiben vetítik előre, határozzák meg már a kiindulópontnál a kutatás konklúzióját? Én feszültséget látok a választói magatartást vizsgáló elméletek és a szociodemográfiai aspektusokra koncentráló strukturalista elemzés között: amíg a választói magatartást vizsgáló elméletek egyik közös jellemzője, hogy az egyéni választói döntésekre összpontosítanak, addig a választói névjegyzékek és szavazói listák strukturalista elemzéséből hiába tudjuk megállapítani immár nominálisan, hogy ki kire adta szavazatát, az indítékok homályban maradnak.9 A választás eredményének ismeretéből nem tudunk visszafele következtetni a döntésre, és az annak hátterében álló tényezőkre, például arra, hogyan határozható meg a választási eredményben a politikai akaratnyilvánítást korlátozó tényezők hatása. Hogyan összegezhetjük tehát a hasonló kutatások lehetőségeit és korlátáit? A választott forrásbázis és módszer véleményem szerint kiválóan alkalmas arra, hogy a politikai pártok társadalmi bázisát feltárjuk, de arra, hogy a választói döntéseket, a szavazók magatartását, a korlátozott racionalitással rendelkező, de az „ellentmondásos normatív rendszerek házagaiban operáló” és saját céljait és stratégiáját követő aktív cselekvő egyének döntéseit és magatartását megérthessük, már csak korlátozott lehetőségeket kínál.10 Talán erre érezhetett rá Gerhard Péter is, amikor a strukturalista elemzést a hatodik fejezetben két esettanulmánnyal egészítette ki, amelyekben a Csorba és a Prückler család politikai magatartásának vizsgálatán keresztül árnyalni próbálta „a választói magatartás potenciális egyéni mozgatórugóit”, valamint amikor a kutatás további irányát abban jelölte meg, hogy „maguknak a választóknak a minél mélyebb megismerésére” 8 Horváth 1998. 518. p. 9 Carmines-Huckfeldt 2003. 10 Levi 2000. 140. p.