Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 8. (Budapest, 2013)
Recenziók
306 Recenziók gyobb figyelmet fordítottak, hiszen ezek voltak a társadalmi kísérlet kitüntetett alanyai és egyúttal presztízsobjektumai is. A modernizáció önmagában is erősen egybefonódott az urbanizációval, legyen itt szó annak kelet- vagy nyugat-európai verziójáról. Azzal tehát vitatkoznék, hogy az állami akaratérvényesítés kényszerítő eszközei hiányoztak volna vidéken, ehelyett azt hangsúlyoznám, hogy a modem élettel és lakással kapcsolatos szocialista eszmények eredendően urbánus környezetre vonatkoztak, annak az átalakítását, vagy épp létrehozását célozták, a vidék ebből a szempontból „nem rúgott labdába” (vagy azt is mondhatnánk, majdnem megúszta). A tanulmány utolsó fejezete az óbudai lakótelep megépüléséről, értékeléséről szól. Az Építésügyi Minisztérium 1958-tól hirdeti meg az úgynevezett „C” tervet, aminek megfogalmazott célja a korszerű építkezési módok bevezetésének előkészítése és a típustervek, valamint a lakások használhatóságának tesztelése, amiről - a propaganda szerint - magukat a lakosokat kívánták megkérdezni. Ehhez kapcsolódóan valósul meg a kísérleti lakótelep is, egy 1960-ban megnyíló kiállítás, amelynek képzeletbeli termei az egyes házak és az azokon belül berendezett mintalakások lesznek, és ahol megpróbálják összehordani mindazt, amit a korszak tömeges lakásépítészete kínál. Keller Márkus konklúziója szerint azonban az óbudai kísérleti lakótelep sem tudta feloldani azt a dilemmát, amely a gyorsan, olcsón felépíthető, de magas komfortfokozatú, jó minőségű lakásra vonatkozó elvárások között feszült. A gazdaságosság mindent felülíró direktívája tulajdonképpen zárványjelenséggé változtatja a kísérleti lakótelepet. Lesz ugyan, amit később kamatoztatni fognak belőle, néhány típustervet például, de mire a tanulságok kiértékelhetők lennének, addigra már új szelek kezdenek fújni és a tömeges lakásgondok megoldásának új zálogát a paneles lakásépítésben vélik felfedezni. A propaganda persze sikeresnek titulálja a lakótelepet, de a tényleges szakmai értékelés felemásra sikeredik, mintha már nem is lenne érdemes a megépülést követően komolyabban mérlegre tenni az eredményeket. Lényegében ugyanerre a konklúzióra jut Branczik Márta is, aki egy másik szemszögből rekonstruálja ugyanezt a történetet. Az ő tanulmánya a magyarországi tömeges lakásépítés narratíváján belül helyezi el az Óbudai Kísérleti Lakótelepet. Külön fejezetben foglalkozik a típustervek és tervezési normák létrejöttével, a kötelező típustervek bevezetésével, az 1950-ben kiírt első nyilvános típuslakás-tervpályázattal. Branczik Márta aprólékosan rekonstruálja azokat a szakmai-politikai vitákat, amelyek keretén belül a tömeges és gazdaságos lakásépítés problémáját vitatják. 1952-ben a Magyar Építőművészek Szövetsége kétnapos lakásépítési ankétot rendezett, amelyen típusterveket mutattak be és vitattak meg, ezen az ankéton merül föl először egy kísérleti lakótelep ötlete, amely kiváló lehetőséget kínálna arra, hogy a kiválasztott tervek alapján megépülő mintaházakat a gyakorlatban teszteljék. Az 50-es évek első felében azonban a politikai helyzet és a gazdasági körülmények egyre kevesebb mozgásteret adnak az építészeknek és egyre merevebbé válik a típustervezés rendszere, de a gondolat, hogy gyakorlati tapasztalatokat kell szerezni a típustervek kapcsán, tulajdonképpen újra meg újra megfogalmazódik. A szerző érdekes párhuzamként említ meg hasonló projekteket Európa más országaiból a II. világháborút követő időszakból. Párizsban mintatelepet létesítenek előre gyártott házakból, Moszkvában kísérleti lakótelep épül 1956-ban, Berlinben pedig 1953-1957 között épül meg az elhíresült Hansaviertel, ahol
