Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 7. (Budapest, 2012)

Recenziók

Oyón, José Luis: La quiebra de la ciudad popular 559 rül érte el befolyása csúcspontját, ez azonban 1923 után jelentős mértékben visszaesett, miután Primo de Rivera diktatúrája illegalitásba szorította őket. A köztársaság kikiáltá­sa után viszont az ismét legális, és újra emelkedő taglétszámú mozgalom elutasította az új rezsimet is, és egyik, militánsan anarchista szárnya révén egyre inkább radikalizáló- dott. Ez viszont ahhoz vezetett, hogy a különböző politikai irányzatokhoz húzó kisebb, mérsékeltebb, az UGT (Unión General de Trabajadores - Munkások Általános Uniója) hegemóniája alá kerülő, jellemzően marxista szakszervezetek a polgárháború kezdetére a CNT-vel összemérhető erővé váltak a városban. José Luis Oyón e két szakszervezeti tömörülés támogatóit vizsgálva arra az eredményre jut, hogy míg 1920 körül a CNT fő bázisa a belvárosi, illetve a hagyományos munkáskerületek túlnyomórészt katalán lakossága volt, addig az 1930-as években körükben a CNT-vel egyenrangú befolyást szerzett az UGT, a városi periférián található munkásnegyedek nem katalán ajkú, kép­zetlen bevándorlói között viszont a CNT radikalizmusa vált kiemelkedően népszerűvé. Hasonló eredményekre jut a szerző a pártkötődések vizsgálatakor is: a belvárosi és a hagyományos munkáskerületek lakói túlnyomórészt szocialisták és kommunisták let­tek, míg az anarchista periférián inkább a pártrendszert elutasító nem szavazók voltak meghatározóak. (Megjegyzendő, hogy Katalóniában az azonnali társadalmi átalaku­lást szorgalmazó anarchistákat és trockistákat majd 1937 májusában fegyveres harcok árán visszaszorító, a népfrontos együttműködést hangsúlyozó sztálinisták mondhatók a munkásmozgalom három radikális irányzata közül a legmérsékeltebbnek.) Az egyes politikai mozgalmakhoz köthető milíciák tagságának elemzése is hasonló eredményre vezet. Az anarchistákat támogató csoportok átalakulása a köztársaság megdöntésére irányuló, a polgárháború nyitányát jelentő puccskísérlet barcelonai sikertelensége nyo­mán vált igazán szembeszökővé. Ekkor, 1936 júliusában a város de facto az anarchis­ták irányítása alá került. Az üzemek mellett a szabadidős tevékenységeket is azonnal szocializáló anarchisták tömegbázisának jellegzetességeit a szerző szerint leginkább épp a kulturális élet változásai mutatják: megszaporodtak a spanyol nyelvű színházi előadások, a dél-spanyolországi bevándorlók kultúráját képviselő flamenco pedig sem korábban, sem a Franco-diktatúra alatt nem tapasztalható virágzást élt meg e néhány hónap alatt. Franco hadseregének 1939-es bevonulása után viszont a katalán - és min­den más regionális - nacionalizmust kemény kézzel elnyomó Franco-diktatúra a barce­lonai spanyol ajkú bevándorló rétegeket nem megnyerni igyekezett a katalánok ellen, hanem korábbi politikai szerepük miatt komoly represszió várt rájuk is. Milyen új eredményekre jut tehát a kötet? A barcelonai munkásság képzettségi, illetve etnokulturális rétegzettségéről írottak nem tartalmaznak alapvetően új megálla­pításokat. A regionális sajátosságokat leszámítva a munkásság városi térben és társada­lomban betöltött szerepéről is a korábbi kutatásokhoz hasonló képet fest ez a könyv. A műben azonban innovatív módon, empirikus vizsgálatokkal alátámasztva kapcsolódik össze a munkások városi társadalomban elfoglalt pozícióinak bemutatása a munkás­ságon belüli rétegződés és a politikai szerveződés kapcsolatának elemzésével. Míg a Barcelonában komoly hagyományokkal rendelkező anarchizmus a századelőn jellem­zően a helyi, illetve katalán szakmunkások politikai mozgalma volt, addig az 1930-as években már komoly változás tapasztalható társadalmi bázisukban. Az időközben a városba érkezett, spanyol ajkú képzetlen munkaerő egyre komolyabb pozíciókat szer­

Next

/
Thumbnails
Contents