Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 7. (Budapest, 2012)
Recenziók
558 Recenziók tek szempontjából maradt alul, de a különböző családok által közösen lakott lakások, vagy az ágybérlők aránya csak a harmadik ismertetett munkástípus esetében volt kiemelkedő. A kis lakásméreteket viszont (mindmáig) jól ellensúlyozza, hogy a katalán fővárosban, ahogy általában Dél-Európában mindenütt, a városlakók hagyományosan jóval inkább az utcán élték napjaik jelentős részét, kihasználva a klimatikus viszonyok nyújtotta lehetőségeket, nem úgy, mint az efféle életmód folytatására kevéssé alkalmas közép- és észak-európai városokban. A szerző egy egész fejezetet szentel a szűkebb lakóterület (barrio) közösségi életének, melynek konklúziója az, hogy e közösségi élet fő színtere, mintegy a lakás meghosszabbításaként, éppen az utca volt. A munkásnegyedek lakói rokoni, szomszédsági, sőt, párválasztási kapcsolatainak feltérképezésével részletesen bemutatja, hogy menynyire egy kis terület, a lakás közvetlen környezete, a barrio határozta meg a lakók társadalmi kapcsolatait. Ez a fejlettebb európai országok nagyvárosaiban található munkásnegyedekben sem volt másképp, de Barcelona esetében Oyón két fő sajátosságot állapít meg. Az egyik különbség az utca már említett, a társas kapcsolatok ápolásának színtereként betöltött kiemelkedő szerepe. A másik eltérés pedig az, hogy szemben például John Benson az angliai munkásokkal, vagy Maurizio Gribaudi a torinói Borgo San Paolo lakóival kapcsolatos megállapításaival, Barcelonában a kvalifikáltabb munkások esetében e szomszédsági kötelékek egyáltalán nem váltak gyengébbé, mint a képzetlenek körében. Oyón ráadásul kimutatja, hogy a frissen bevándorolt, képzetlen munkaerő lakóhelyi mobilitása sokkal magasabb fokú volt, mint a ritkán költöző, de akkor az új lakóközösségében újra erős kapcsolatokat kiépítő képzettebb munkásoké. Ezzel összefüggésben viszont a barrio által nyújtott szociális háló is sokkal gyengébb volt az újabban bevándoroltak körében. Barcelonai sajátosság volt továbbá a tervszerű állami, de még inkább önkormányzati lakáspolitika szinte teljes hiánya, pedig a szociálpolitikai indíttatású lakásépítésre még Európa kevésbé fejlett középső és északi régióiban, így Budapesten is találunk példákat. Miguel Primo de Rivera diktatúrája idején (1923-1930) ugyan épült néhány „szociális bérlakás” Barcelonában, de ezek az úgynevezett „olcsó házak” (Casas Baratas) négy különböző, a város igazán periferikus pontján, telepszerűen épültek fel. Ráadásul egyáltalán nem nyújtottak olcsóbb lakhatási lehetőségeket, mivel megépítésük mögött az az ideológia húzódott meg, hogy az egyes társadalmi csoportok nem részesíthetők pozitív diszkriminációban. így ezek a lakónegyedek silány minőséget kínáltak drágán, megépítésük újabb problémákat idézett elő, miközben a korábbiakat egyáltalán nem oldotta meg: e negyedek is a slumosodó városi periféria részeivé váltak. A köztársaság kikiáltása sem hozott változást e tekintetben, csupán újabb és újabb, de általában meglehetősen dilettáns tervek születtek a lakásínség megoldására, olyan koncepciót azonban nem sikerült tető alá hozni, ami átfogó városépítészeti megoldást nyújtott volna. Ráadásul a megszületett tervek is mind papíron maradtak. Az utolsó két, a barcelonai munkásság politikai szerveződésével foglalkozó fejezet a munkásoknak a korábbi fejezetekben részletezett tagolása alapján próbálja megragadni a politikai véleménynyilvánítás különbségeit. A Barcelonában különösen erős (anarcho-)szindikalista mozgalom, illetve szakszervezeti szövetsége, a CNT (Confederación Nációnál del Trabajo - A Munka Országos Konföderációja) 1920 kö-