Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 7. (Budapest, 2012)
Recenziók
Oyón, José Luis: La quiebra de la ciudad popular 557 A kötet három jellemző típust különböztet meg a munkásosztályon belül. A legmagasabb státusú típusba a szakképzett szakmunkások, művezetők, illetve az esetleg akár saját vállalkozással rendelkező kézművesek tartoztak, jellemzően katalán etnikai háttérrel. Ennél jóval nagyobb létszámú volt a nem kvalifikált, így több családtag munkájára is támaszkodó, de ezzel viszonylag kielégítő jövedelmi szintet elérő, túlnyomórészt több generációval azelőtt bevándorolt, főleg vidéki katalán munkás kategóriája. A harmadik, legnépesebb kategóriába pedig a Spanyolország más tartományaiból származó, leggyakrabban első generációs bevándorlókból álló szakképzetlen munkásokat sorolta be a szerző, akikre gyakran az alkalmi vagy féllegális munkavégzés volt jellemző, és ide sorolhatók az egykeresős, főleg nők által vezetett háztartások is. Ez utóbbi típus volt tehát a legszegényebb, és őket sújtotta leginkább az 1930-as évek válsága is. A három típus közti eltérés leginkább a jövedelmi viszonyok különbségeiben és a lakóhelyi szegregációban figyelhető meg. Oyón a lakóhelyi szegregációt elemezve arra a következtetésre jut, hogy a legszegényebb segédmunkás-rétegek elkülönülése igen jelentős volt, jövedelmük pedig stagnált a vizsgált időszakban, szemben a középosztálybeliekkel inkább együtt élő, és növekvő jövedelmű szakmunkásokéval. Ezt a lakóhelyi szegregációt tetézte az, hogy a segédmunkások körében igen magas volt az elsősorban - nyelvileg is különböző - dél-spanyolországi (andalúz, murciai) régiókból érkezett bevándorlók aránya, míg például a katalán vidéki bevándorlók lakóhelyi szegregációja alacsony maradt. E lakóhelyi szegregáció egyrészt a túlzsúfolt és slumosodó (a kikötő és számos gyár szomszédságában fekvő) óvárosi negyedeket érintette, másrészt a város szélén, a város szövetétől elkülönülten kialakult szegénynegyedekre lett jellemző. A barcelonai óváros egyik része ekkoriban nyerte el a cseppet sem hízelgő Barrio Chino, azaz Kínai Negyed nevet, és mindmáig tartó rossz hírét. A 19. században kialakult, a középosztály által lakott városrészekkel közvetlenül érintkező hagyományos munkás- negyedeket viszont elkerülte a slumosodás folyamata. Az óvárosból az Ildefons Cerdá 1859-es, azonos méretű háztömböket elképzelő városfejlesztési koncepciója nyomán megvalósuló új belvárosba (L’Eixample - Ensanche), illetve a hegyek lábánál fekvő villanegyedbe fokozatosan kiköltöző középosztály révén a lakóhelyi heterogenitás a 20. század első három évtizedében még csökkent is. Oyón a nyugat-európai nagyvárosokkal való összehasonlításban Barcelona, valamint a többi dél-európai metropolisz jellegzetességét abban látja, hogy ez utóbbiak a képzetlen munkaerő kimagasló aránya dacára igen magas szegregációs értékekkel rendelkeztek. Ez azzal magyarázható, hogy a középosztályi szuburbanizációhoz konvergáló, kertvárosias munkásosztálybeli lakónegyedek kialakulása helyett a Nyugat-Euró- pában általában jellemző túlzsúfolt, gettósodó városi szegénynegyedek mellett a város peremén is hasonló gettók alakultak ki. (Ez északabbra talán csak a Párizst körülvevő banlieue rouge-xa jellemző.) A barcelonai munkásság lakásviszonyainak sajátossága volt továbbá a magántulajdonban lévő lakóingatlanok alacsony száma is. A tulajdonosuk által lakott, esetleg kis kerttel rendelkező munkáslakások többsége pedig minimális infrastruktúrával ellátott, jórészt maguk az építtetők által összetákolt építmény volt. A barcelonai lakásviszonyok a nyugat-európai városokéhoz képest ugyan elég elmaradottak voltak, a közép-európai nagyvárosokkal, például Budapesttel való összevetésben viszont nem mondhatóak feltétlenül rossznak. Barcelona inkább a lakásmére-
