Urbs - Magyar várostörténeti évkönyv 7. (Budapest, 2012)
Folyamatosság és újjászületés : városfejlődés a felszabaduló hódoltsági területeken - Kovács Eleonóra: "Ugyanaz másképpen". Koronázóvárosból püspöki székhely: a 18. századi Székesfehérvár városképi változásai
426 Folyamatosság és újjászületés tozását. Egyes értékelések e jelentőségvesztést tragikusan ábrázolják, mások igyekeznek a „maradványokból” kiemelni a réginél ugyan kevésbé jelentős, de — véleményük szerint - más szempontból legalább annyira értékesnek bizonyuló új elemeket. A teljesség igénye nélkül igen sok példa található arra vonatkozóan, hogy miként látták a város szerepének változását az itt lakó, az erre utazó, vagy éppen a város történetével foglalkozó személyek, s hogy még a közelmúltban is miként értelmezték helyzetének török utáni megváltozását. Az egyik legelső, Fehérvár középkori topográfiájával foglalkozó, s ennek kapcsán a város múltját és emlékeit ismertető írás a Tudományos Gyűjtemény Székesfehérvárról szóló leírása 1818-ból Régi Székes Fejérvárról Jegyzetek címmel jelent meg.1 Hangsúlyozza a város nagy múltját, már a római korban lakott voltát, majd a Magyar Királyságon belüli fontos szerepét, ám jellemző, hogy kezdő mondata ez: „ Magyar Ország minden Városai közi legnevezetesebb volt hajdan Székes Fejérvár. ” A terjedelmes és alapos ismertetés pedig a következő sorokkal zárul: „Faragott kövei a körülötte lévő posványságba döntettek, s itt süllyednek mai napig nagy részint. Fenn maradott részei Jósef Cs. Rendelésére szét hányattattak, s a Városi Polgároktól különbféle épületekre fordíttattak. Székes Fejérvár nevezetes épületeinek semmi nyomai sincsenek mai nap; várának csekély részei állanak fenn, a Budai kaput kivévén, mely vigyázó tornyával együtt a múlandóság sorsától mind eddig megmenekedett! ” Az egykori nagyság, s annak alig-alig fennmaradt nyomai - lehetne röviden summázni e leírást. Csaknem száz év elteltével sem nagyon változott a megítélés, ami azért már elgondolkodtató. A város történetét megíró Lauschmann Gyula könyvének bevezetőjeként is olyan szöveg áll, amely Fehérvárt a múlt, a régi dicsőség hordozójaként ábrázolja. Idézték, idézik napjainkban is a bevezetőt, amelyet Prohászka Ottokár írt a könyvhöz 1912-ben, s a Fehérvárról szóló kisebb-nagyobb jelentőségű kötetek, tanulmányok címei, mottói gyakran ma is a koronázóvárost, a királyi várost jelenítik meg.2 így ír Prohászka: „Itt a Sárrét szegletében, rég leapadt tengerek zátonyain, ugyancsak rég elmúlt dicsőség hűlt helyén áll a mai Székesfehérvár. Ez a Fehérvár nem a régi, dicső város, nem is folytatása a réginek, hanem inkább csak az elpusztult nagyság s dicsőség helyén emelkedő emlék, mely a régi város nevét viseli és őrzi. Máshol ugyanis, hol a régiségnek folytatása van: régi tornyok, bástyák s kapuk, ódon- festői házak, sötét-keskeny sikátorok regélnek régiekről, nagyságról s virágzásról s ott a múlt nem múlt el egészen, hanem fönnmaradt s emlékeiben s lelkünkre vetődő benyomásaiban még most is jelen való. Nálunk azonban ilyen 1 Tudományos 1818.32-53. p. 2 Lauschmann 1993. 7-9. p.
